Kormányzása második évében immár nem kétséges, hogy Orbán miniszterelnök, szándéka szerint, „nemzetegyesítőként” kíván bevonulni a magyar történelembe. Egy olyan nemzet egyesítőjeként, amely saját észlelése szerint belül moly rágta, szú ette, különböző érdekek hálójában vergődik, az életereje elhagyta, a nemzettest kiszikkadt.
Belül a korrupció, a kulturális sokféleség, a pártoskodás és ármánykodás szít szükségtelen viszályokat, kívül pedig a magyarság trianoni szétszakítottsága. Márpedig a pártoskodásnak és Trianonnak egyaránt vesznie kell, mert a nemzetegyesítés lényege egyetlen akarat érvényesülésében áll. A széthúzó pártoskodás „zavaros évtizedeinek” nevezett liberális demokrácia helyébe a Fidesz-vezér akaratának kritikátlan elfogadása lép.
A kormány sokáig nemcsak kétszínű, de kétnyelvű kommunikációt is folytatott, hiszen volt egy belső fogyasztásra szánt, magyar nyelvű politikája, valamint egy ettől lényegileg különböző, a művelt Európának szóló, fordításkor gondosan átfésült, angol nyelvű politikája. Ám arra még Kovács Zoltán, az SZDSZ korábbi debreceni aktivistája – a kormányzati kommunikációért felelős jelenlegi államhivatalnok – sem gondolt, hogy ez az ámítás az elektronikus fordítóprogramok korában hamar lelepleződik. Az európai lebukások és megszégyenülések óta a Fidesz-kormány már nem kísérletezik „kétnyelvű” politikával: helyette kihirdette a Nyugat hanyatlását, és minden szócsövön ugyanazt a szamárságot mondja, amit korábban csupán a magyar közönségnek szánt.
Az úgynevezett „nemzetpolitika” az Orbán-kormány politikájának nem csupán egy szeletét jelenti már, hanem erről szól az egész – már ahogy a „nemzet” fogalmát a hatalmon lévők elképzelik. És épp ez a lényeg: míg a társadalom, az állampolgárok, vagy a nép fogalmi körébe minden honfitársunk beletartozik, legyen bár szegény, idős, roma, vagy iskolázatlan, addig a nemzet fogalma jóval képlékenyebb. Beletartozhat minden „nemzetmegtartó erő”, akiket a kormány így definiál – a püspököktől a katonákig – de jellemzően nem tartoznak bele a szegények és az elesettek. A nemzetpolitika nevében az Orbán-kormány szembefordul azokkal a magyar kisebbségi pártokkal (RMDSZ, Híd-Most), amelyek a szomszédos országokban együttműködnének a helyi többséggel. A nemzetpolitika szellemében a kormány a gazdasági válság terheit az alsó középosztállyal és a szegényekkel fizetteti meg. A nemzetpolitika vonzásában újra kriminalizálják a szabadgondolkodókat és a hajléktalanokat. A „keleti szél” lassan visszafújja országunkba a „közveszélyes munkakerülés” és a „munkaszolgálat” rég elfelejtett fogalmait.
Az Orbán-kormány nemcsak a következő kormányok kezét akarja negyven évig megkötni, de a nemzetről való gondolkodást szeretné tényleges életfogytiglanra ítélni. Amit ők nemzetnek tartanak, abból lesz törvény és jog.
A nemzetet pedig csak egyféleképpen lehet felemelni és boldogítani – úgy, ahogy ők képzelik.
Közel az idő, amikor az Orbán-kormány fantáziáiban élő, elképzelt nemzettel szemben a ténylegesen létező nemzet a politikában is megmutatja magát. Szabadságvágyával, a maga sokféleségében, boldogulásra való képességével. Az elmúlt évben az Orbán-kormány társadalmi csoportok sokaságát sértette meg, a munkavállalóktól a nyugdíjasokig, a diákoktól a művészekig, a rendőröktől a bírákig: kit ezzel, kit azzal. A társadalom még nem tudott megszabadulni a „nemzetegyesítő” retorika tömjénfüstjétől; nem látta, hogy a „nemzetegyesítés” álarca mögött az „oszd meg és uralkodj!” antik politikája húzódik.
A társadalom ellenzéki csoportjai saját érdekeiket felismerték és képviselik, de az egymással való szolidaritás fontosságának felismerése még késik. A közelgő őszi politikai évad nagy kérdése az lesz, hogy megszerveződik-e a társadalmi érdekegyesítés politikája az egyre hamisabban csengő, „nemzetegyesítő”, állami propagandával szemben. Szükség lenne rá – sőt, ennek megszerveződése az igazi nemzeti érdek.
(A szerző politológus, egyetemi tanár)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
