Két éve kergették magukat a Brexit ördögi körébe a britek, s amikor már háromszáznál is kevesebb nap van hátra az Európai Unió elhagyására kitűzött március 29-ig, még mindig nem tudja senki sem a szigeten, sem a kontinensen, miként is kerül sor e drámai távozásra.
Ha egyáltalán sort kerítenek rá, hiszen ahogy közeledik ez a nap, annál erősebb és népszerűbb a követelés a visszacsinálásra, vagyis az exitre a Brexitből. Ezt ugyan May kormányfő kora tavasszal kerek perec kizárta, ám e két esztendőben az éppen a 2016. júniusi népszavazás nyomán a miniszterelnöki székbe csöppent politikus asszonyt akár a Downing Street-i Madame Hamletnek is nevezhetnénk, döntésképtelensége okán. A referendum előtt a Brexitet ellenző May hálátlan feladata lett a Brüsszellel való válási alkunak a tető alá hozása.
S ha ez nem lett volna elég a habozáshoz és tudathasadáshoz, a saját kormányán belüli, késhegyig menő ellentétek indokolták taktikázását és halogatását. A koalíciós kormányzásra kényszerült konzervatív párt parlamenti frakciója végzetesen megoszlik a mindenáron, akár a Brüsszellel kötött egyezség nélkül is távozást követelők és az uniós szálakat elvágni nem akarók között. Előbbiek pedig ott állnak az alkudozók háta mögött, lesve és leleplezve minden „csalást”, vagyis kecske-káposzta megoldást. Holott ma már nyilvánvaló, hogy ha London rávágná az ajtót Brüsszelre, azon a legtöbbet éppen Nagy-Britannia veszítené.
Hát éppen ez a visszacsinálást sürgetők fő érve, Tony Blairtől (bizony!) George Sorosig: úgy vették rá (minimális többséggel) a brit lakosságot e hatalmas horderejű döntésre, hogy alig sejtettek valamit azokról a részletekről, amelyekben ama ördög lakik. Például azt, hogy amennyiben kívül is kerülnének a vámunión, akkor a kontinentálissal mára teljesen összefonódott gazdaság keservesen megsínylené a válást, tehát a szakítást. A londoni City is kétségbeesetten próbálná átmenteni magát pénzügyi centrumként. S akkor még nem szóltunk az ír határ 22-es csapdájáról, amit – a zavartalan átjáráshoz hozzászokott – Dublinban és Belfastban egyaránt hevesen elutasítanak. A brit sajtó két éve ezeken a fogas kérdéseken rágódik, nem csoda May hamleti dilemmája. A távozáspártiak (jó populista szokás szerint) teljesen hamis képet festve, s itt is a (persze főleg kelet-európai) migrációra rájátszva nyerték el – főleg idősebb, birodalmi nosztalgiákat ápoló szavazóik támogatását. Kiknek tájékozatlanságát a bulvárlapok ráerősítésével hamis állításokkal használták ki (és immár felbukkant itt is, mint Trump megválasztásánál az orosz szál: a Brexitkampány legnagyobb pénzelőjét orosz oligarchák „kárpótolták”…).
Az viszont nyilvánvaló, hogy ha sort kerítenek is (például az alku lakossági jóváhagyására) második népszavazásra, annak társadalom-lélektani okból nem lehet hasonlóan célfotós eredménye. Túl mélyen gyökerezik a britekben a demokratikus érzület, hogy csekély többséggel csinálják vissza. Alighanem a szintén habozó munkáspárti vezér, Corbyn is erre gondolhat, de ő egyelőre páholyból nézi a toryk belháborúját. Talán már nem sokáig, mert a legnagyobb szakszervezet, a Labour fő támogatója kezd az újabb referendum felé mozdulni. Fél éve az Independent felmérésén 51:41 arányban az unióban maradni akarók lettek többségben (és hát a biológia is nekik „dolgozik”, hiszen a mérleg lassan az unióhoz ragaszkodó fiatalabbak javára billen). May tehát tegnap úgy tette végre az egymásra acsarkodó (és az ő helyére is pályázó) miniszterei asztalára „végső” javaslatát, hogy annak véglegességében talán maga sem hisz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
