Elment Bródy András közgazdász is, annak a nemzedéknek egy utolsó képviselője, amely átélte még a Horthy-érát, a kirekesztést, az üldöztetést, Rákosit és ötvenhatot, belülről nevette végig Kádár korát és gúnyos derűvel figyelte ezt a vircsaftot is, ami itt húsz éve rendszerváltás álnéven folyik.
A – mai nevén – Bajcsy-Zsilinszky út és a Podmaniczky tér sarkán lévő hatalmas épültben székelő Hungária kiadó és nyomda élén Zsigmondot öccse Samu, majd az ő László fia követte. A cég művészeti vezetője Maróti Dóra lett, Maróti Géza festőművésznek a lánya. A cég házában lévő nyolcszobás lakásban született Bródy András, aki igazi nagypolgári nevelést kapott, mindenféle nyelvű kisasszonyokkal, zebegényi és svájci nyaralásokkal, telelésekkel, piaristáknál való okítással.
A Hungária adta ki – számos más periodika mellett – például a Nyugatot, de ők jelentették meg Radnóti Miklós Naptár című ciklusát.
A leendő közgazdász, miután kitanulta a szedő, a szedőgépszerelő, a könyvkötő és a volontőr szakma alapjait, tizenhat évesen már szinte önállóan intézte a hatalmas cég ügyeit. Aztán le lett zsidózva hirtelen, és fehér karszalagos munkaszolgálatosként mehetett a diósgyőri fatelepre deszkát pakolni.
A felszabadulás után Bródy újraindította a Hungáriát, ő volt Lukács György és Déry Tibor kiadója, de ő jelentette meg a Fórum című folyóiratot is. Lukács egyébként Bródy legfőbb szellemi atyamestere volt, a filozófus felesége, Gertrúd pedig négykezes zongorapartnere, akivel Beethoven vonósnégyes átiratokat játszottak.
Aztán jött az államosítás, az öreg papát kitelepítették, majd ő emigrált, felesége – András mamája – viszont maradt és általános megbecsülésre dolgozott 1985-ben bekövetkezett haláláig. A Hungáriából aztán Móra kiadó lett, Bródy Andrásból pedig esztergályos, majd statisztikus, majd matematikai közgazdász.
Briliáns előadó volt, hosszú és szép élete során a világ számos egyetemén tanított – a pesti Közgáz kivételével, ami örök fájdalma maradt.
Szakmai munkásságát nem tisztem értékelni, kollégái sokra tartották, cikluselmélettel, modellezéssel foglalkozott egyebek között, jómagam ifjúkoromban olvastam pár munkáját e tárgykörből, úgy rémlik, az a lényege a dolognak, hogy egyszer kopp, másszor hopp, vagy ahogy ő mondaná: az élet olyan, mint a lavina, egyszer fenn, egyszer lenn.
Azt hiszem, az idő mindenben őt igazolta.
Csudás humorú, elbűvölő mosolyú, roppant fess fiú volt, varázsos egyéniség, akit igencsak kedveltek a hölgyek, és, mi tagadás, a női nemnek ő is őszinte híve volt. Ebből aztán adódtak néha differenciák, de hát az élet már csak ilyen, adódnak benne differenciák óhatatlanul.
Polgár volt, aki a műveltséget nem fölszedte, hanem az belenőtt szervesen, értelmiségi, aki nem ismert külön természettudományos és humán kultúrát, hanem azt egynek élte meg, tudós, aki nem válaszokkal szolgált, hanem kérdezett.
Baloldali is volt, persze, milyen is lehetett volna más. De a dogmákat mindig el- és megvetette, kételkedő, töprengő alkatát megőrzik, örökítik publicisztikái is.
Apám „muszos” bajtársa, barátja szeretettel atyáskodott velem is, gyakorta hívott, ösztöndíjat eszközölt ki számomra, rám hagyta régi, keménykötésű négykezes kottáit is. Az utolsó időben elmaradtam tőle. Bár roppant fegyelemmel és derűvel küzdött a szörnyű kórral, az izomsorvadással, de talán ösztönösen arra vágytam, hogy úgy maradjon meg bennem, ahogy sokszor láttam gyerekkoromban, amikor átugrott a József Attiláról Wekerlére, erőtől duzzadón, csokibarnán, nevetve. Mindenkinek megvan a maga életére kiosztott ápolásjavadalmazása, én már abszolváltam a magamét, őrá pedig volt, aki vigyázzon: asszonya, Kati, a gyerekkori szerelem, aki évtizedeket várt, amíg az utolsó húszegynéhány évet leélhette az igazival, és persze nyilván végigkísérték a fiúk is, köztük János, akire nagyon büszke volt, és aki az egyik főműve alighanem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
