Egyik nagy ajándéka az emigrációnak, hogy évente egyszer-kétszer az ember újra felfedezheti a hazáját. Ülök a gépen Madridon át Budapest felé a szokásos, megunhatatlan és kiirthatatlan nosztalgiával: megyek haza! Barátok, család, egymásra szervezett programok, nagy érzelmek. A távolság és közelség folytonos felmérése. Aztán két hét múlva, zakatoló szívvel vissza.
Most arra a mondatra érek haza, hogy valami baj lehet a magyar férfiakkal, ha a nők ennyivel több érmet tudtak nyerni az olimpián. Néhány órája vagyok csak itthon, és szabályosan fejbe vág a mondat brutalitása. Olyan világból és olyan munkából jövök, ahol az egyenlőségre és a mindenkit megillető azonos jogokra kínosan figyelnek. Legalábbis folyton erről beszélnek. Ami persze nem jelenti azt, hogy gyakorolnák is a sokat emlegetett alapszabályokat, de tudjuk, hogy a szavaknak nagy erejük van, és ha nem is fedik a valóságot, de időnként inspirálni tudják a realitást. Régóta gondolkodom azon, hogy a magyar politikusok mennyire nem akarnak erről tudomást venni. Egészen pontosan arra gondolok sokszor, hogy milyen felháborítóan élnek vissza ezzel a leginkább tőkebefektetőkre hasonlító magyar politikusok. Tudják, hogy ha megspórolják a legegyértelműbb állításokat, akkor a kimondás hiányával tömegeket tudnak az ellenkező irányba terelni. Nem vall kiemelkedő emberi nagyságra, de hát az is érdekes, ahogy az egész országunk elfogadta, hogy a politikus nem is az emberi nagyságáról ismerszik meg, hanem a kacifántos gondolkodásáról és gátlástalanságáról.
A magyar politikus tehát láthatóan nem sokat gondol a szavak erejéről. Legtöbbször hallgat, pedig csak annyit kellene mondania, mondjuk, amit papjaitól elleshet a templomjaikban: szolidaritás, felebaráti szeretet, de hát ezt képtelen kimondani, mert az veszélybe sodorhatja nagytőkési terveit.
Amikor megszólal, akkor olyasmik szaladnak ki a száján, ami más országokban politikai ellehetetlenüléshez vezethet.
Szóval, hogy a férfiakkal lehet baj, ha a nők nyernek. Amit mond, annál csak az felháborítóbb, hogy vélhetőleg pontosan tudja, mit mond. Egy olyan világban, ahol egyetlen női miniszter sincs és ahol a férfit kizárólagos hatalomnak ismerik el, ott teljesen természetesek az ilyen mondatok. Azt azért szeretném hallani, hogy gondolataik mélyén mit szólnak ehhez a magyar politikusok feleségei, lányai és szeretői. És mit szólnak a nők szerteszét ebben az országban? Miért nem büntetik meg ezeket az összevissza beszélő politikusokat és szembesítik saját szexuális kétségbeesésükkel őket?
Ez a hazám, gondolom, és megpróbálom elfelejteni, hogy magyarul hallottam ezt az otrombaságot. Aztán pár óra múlva olvasom, hogy a paralimpiai díjazás pontosan a fele lesz a hagyományos olimpiai összegeknek. Rögtön utána beleszaladok néhány menekültellenes plakátba.
Két napja sem vagyok itthon, és máris legyűrt a részvétlenségnek ez a brutalitása. Nem csupán maguk a tények, hanem mindaz, ami lehetővé teszi ezeket a nyilvános ízléstelenségeket.
Az a közeg, amiben egy politikus bátorságot vehet arra, hogy ilyesmiket mondhasson, csinálhasson, megrendelhessen. A saját eszköztelenségünk és a magyar politikusok stratégiai kíméletlensége teljes nihilt eredményez. Ők katonai rendben lezárják az összes utat, megfertőzik a kutakat, uralják a kommunikációt, az ország meg néz maga elé fáradtan és szomorúan.
Két utolsó kép. Szombat késő délután érkezem meg autóval egy nyugat-magyarországi kisvárosba. Szép nyári nap, mélysárgán süt a nap. A városban nemhogy nincs élet, de halál van. Csend, sehol senki, ronda terek lekövezve, idétlen, lelketlen, hivatalos virágdíszek – és néma, tapintható boldogtalanság. Néhány embert látok egy-két padon. Ülnek szótlanul. A kihalt utcákon mindenütt menekültek ellen uszító táblák.
Éjszaka van Budapesten. A néhány éve még varázslatos romkocsmák utcáiban most kosz, sötét, részeg fiú- és lányhordák. Majdnem mindenki angolul üvöltözik, idétlen kosztümökben, kurváknak, striciknek, matrózoknak és nemi szerveknek álcázva magukat. Ők a városunk gazdasági megmentői. A város pedig lanyhán tűri a megaláztatást némi haszonért cserébe. Büszkeségünk és önértékelésünk romokban. Az erős és büszke ország retorikája pedig hazugan kong.
Megyek haza éjjel, keresztül ezen a szép és agyongyötört városon, és gyászolom ezt a most sötétebbre és rosszkedvűbbre sikerült vakációt.
Aztán másnap reggel, amikor a miniszterelnök lányának nevetséges bahreini kalandozásáról olvasok, gyorsan és automatikusan ellenőrzöm, hogy érvényes-e a repülőjegyem visszafelé.
Itt most ünnepélyesen megígérem, hogy ha dúsgazdaggá dolgozom magam Amerikában, akkor mindenkinek veszek egy repülőjegyet, aki velem akarna jönni egy másik országba. A részleteket majd akkor megbeszéljük. Csak bírjuk ki addig.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!