Letört a sarka. Ezt a tempót, nincs az a körömcipő, ami kibírja. Néha úgy érzem, Kata előbb választ cipőt, aztán lábat. Állok az ajtóban és hallom, ahogy felfelé jövet küzd a lépcsőfokokkal. Koppan, liheg, átkoz. Tudtam, hogy ma az apjával ebédelt, de, hogy ebből ekkora botrány lesz, az meg sem fordult bennem.
– Ezt nem teheti velem! – ordítja! – Én ezt nem fogom kibírni! – borul a nyakamba. Folyik a fekete festék az arcomon. – Hogy tehette? Velem meg anyával? De hát könyörgöm, elmúlt hatvan! Még, hogy ők a Lillával így döntöttek! Kit érdekel! És én öleljem meg a Lillát! Nem ölelem meg, megölöm!
– Apád Lillája? Katika, nem értem! Mi történt?
– Gyerekük lesz! Érted? Testvérem lesz! Nekem!
Csak szorítom Katát, és hagyom, hogy sírjon. Hihetetlen, hogy az ő apja is. Egyetemi cimboránk, Zsuzsi papájánál tényleg csak szolidaritásból lepődtünk meg. Magunkban inkább nevetgéltünk. Olyan messze volt tőlünk az egész. Apja, Karel – mert Károly bácsi újra Karel lett –, soha nem bírt magával. Amikor a huszadik szőke Melcsi, akinek az értelmi szintje egy hóvirágéval küzdött, megszülte a kis Vanessát, Zsuzsi csak annyit mondott, hogy szerencsegyerek, mert a Melcsi szépségét, viszont az apja vagyonát örökölte. Fordítva nagy hendikep lett volna.
De hogy a Kata apja is? Ő már karnyújtásnyira van, tizenöt éve ismerem Lajos bácsit, kezit csókolomos koromból. Katával együtt jártunk gimnáziumba. Amolyan elválaszthatatlan legjobb barátnők voltunk. Hasonszőrűek. Boldog gyerekek, akik értetlenül és szorongás nélkül nézik, hogy minden napra jut egy válás az osztályban. Kéz a kézben szörnyülködtünk, hogy milyen családok vannak. Az első nap elhangzott a történelemórán, hogy a társadalom legkisebb egysége a család. Hátradőltünk és nyugtáztuk, hogy mi bizony remek egységbe tömörülünk. Nem patchwork család, színes darabokból vagy papahotel rideg mostohával. Hanem meleg keltető, ahol annak a rendje és módja szerint felnőhet az a gyerek. Fel is nőttünk. És most állunk és szájtátva bámuljuk, micsoda gagyi szexista lett az öreg kandúr.
Pedig micsoda klassz pali volt Lajos bácsi! Imádtuk a vitorlását, meg a szóvicceit. Most más áll a kormánynál és egyre kevesebbet szórakozik a vicceken. Lilla 27 éves. Mint Kata. Ügyvédjelölt az irodában. Okos és szép, egyszer még magától is gazdag lehetett volna. Kata mindig érezte, hogy nem csupán a szellemi kihívás és a tudásvágy miatt maradtak bent szerződést írni az apjával. Gyakorolták a vagyonmegosztást.
– Én saját gyereket akarok, nem testvért! – így harminc felé indokolt a kirohanás. Majd karácsonykor az én boldogságban megőszült anyám és Lilla ül egymás mellett az asztalnál és a mama nézi a testvéremet, aki az unokája? Nekem meg majd gratulálnak a babámhoz a téren és én inkább beledöglök, mintsem kimondjam, hogy ő az öcsém.
– Szóval, fiú?
– Az. Apa még a Danielbe is belement. Azt mondta a Lilla, hogy a Dániel szóba sem kerülhet. De hát a nagypapa is Dániel volt! A whisky is Daniel, ráadásul Jack, amiből egy üveggel leöntött, mikor meghallotta az angyali üdvözletet. Mi történik velünk?
Hát ez az, mi történik velünk? 25 feletti diplomás nők vagyunk, jó munkával, tartós kedvessel. Eszünk ágában sincs vállalkozni gyerekre az önmegvalósítás eme félemeletén, apáink pedig tenyészbika módjára lombosítják a családfát. Mit érez majd az a gyerek, amikor járókerettel kísérik be a papát a szalagavatóra? Ezek az apukák fiaik szavait sem fogják érteni nem, hogy vitatkozzanak velük. 60 év különbség. Amikor a kedves apuka született, akkor halt meg Sztálin. Amikor majd Daniel születik, piacra kerül az iPhone 5. Több- generációs családmodell. Mozaikéletek. Darabokra hullott gyerekkorok, családok, ország, történelem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
