Csendháborítás

Csendre volt intve minden kormányzati férfiú és asszony, nehogy mondjanak valami értelmeset az október 3-a utáni időkről, még megzavarják vele a választók tisztánlátását. Csendre ítélték a költségvetés készítőit is, pedig ilyenkor már nagyon ideje lenne a tervezésnek, szorít a határidő, csakhogy abból kiderülhetnek a valós szándékok. Azok pedig, mármint a valóság meg a szándék így együtt, rontják a választási esélyeket. Csend honol hát a kormányzati berkekben hosszú hetek óta, hablaty van, meg blabla, meg persze választási ígéretek, de a józan magyar tudja már egy ideje, mire megy ezekkel. A többi néma csend. Mert tanulni kell az elődök hibáiból. Volt ugyebár a Gyurcsány nevű nemzetvesztő, aki 2006-ban nem átállott még az önkormányzati választások előtt reagálni a gazdasági kihívásokra egy kissebfajta megszorító csomaggal, el is buktak a szocik sok pozíciót, hogy aztán kreatív összeesküvés-elméletek szülessenek arról, hogyan akart leszámolni a miniszterelnök a nagy hangú polgármesterekkel. Hát így. Aki szerint pedig az ország gazdasági érdeke előrébb való a párt hatalmi érdekénél, arról mifelénk úgy tartják, nem ért a politikához. Gyurcsány 2006-ban még azt hitte, nem fog fájni, a Bajnai nevű másik nemzetvesztő 2009-ben már tudta, hogy de. Szólt is előre, fájt is, alig egy évvel a választás előtt, lett belőle Fidesz-kétharmad. Hogy még mi lett belőle? Stabil forint, visszanyert hitelesség, esély a növekedésre, befektetői bizalom, az most nem számít, politizálunk ugyebár. Az elődök példája arra inti hát a mostaniakat: nem szabad reagálni a valóságra, mert akkor csinálni kell valamit, ha meg csinálunk valamit, az rendszerint fáj, ha meg fáj, akkor a választó még meggondolja magát. Politizáljunk inkább. Csendben. Mondjunk szép beszédeket, de a lényeget illetően a jelszó: kuss! Történt azonban hogy egy héttel a kampánycsend előtt megtört a kampány csendje. Apróbb homokszemek már korábban is kerültek a gépezetbe, mikor nagy nehezen kénytelenek voltak bejelenteni, tartják a Bajnai-pályát, marad a háromszázalékos hiánycél. Nagy volt a nemzetközi nyomás, meg kellett törni a csendet. Arra a nem túl bonyolult kérdésre, miszerint hogyan tetszenek ezt abszolválni, újra életbe lépett a csendrendelet. Mindenféle firkászok, meg elemzőcskék mondogatják ugyan, hogy ennek legalább 350-400 milliárd forintos megszorító csomag az ára, de egyszerű választó nem tud mit kezdeni ekkora számokkal, október 3-ig meg már úgysincs sok idő. Hú, ezt megúszták. Valamicskét, szintén elsősorban nemzetközi nyomásra, kellett mondani az adótervekről, de a míves kormányzati közlésekből csak a vájtfülűek hallják ki, hogy itt bizony sem egyszeri, sem nagyarányú adócsökkentés nem lesz, meg úgy általában az adócsökkentés is bizonytalan, majd egyszer talán, évek múlva, három lépcsőben. A részletek tekintetében megint csak: csend. Erre pénteken megjelent a csendháborító. Úgy hívják, Pintér Sándor. Nagy hatalmú ember ő, belügyminiszter, okkal feltételezhető, hogy tudhat valamit arról, mit fontolgat a kormány az október 3-i választás utáni időkre. Esetleg elkezdte már, titokban persze, tervezgetni saját tárcája költségvetését, nem kizárt, hogy minisztertársaival is volt alkalma beszélni erről. Na most, erről a tudásbázisról rugaszkodott el pénteken egy érdekegyeztető fórumon. Azt mondta, társadalmi elszegényedés lesz, jelentősen visszaesik a vásárlóerő az országban, szegényednek majd az emberek, olyanynyira, hogy egyre több lesz a megélhetési bűnöző, nő majd a korrupció is, meg a gazdasági bűncselekmények száma, nem is szólva a fegyveres rablásokról és egyéb utcai bűncselekményekről. Ez lesz. Ami pedig nem lesz, az a pénz, sem rendőrnek, sem rendőrségnek. Nesze neked! Ezeken a hasábokon eddig is amellett érveltünk: a költségvetési takarékosság, a nagy struktúrák átalakítása, leánykori nevükön a reformok elkerülhetetlenek. Szükség van az egészségügy, a szociális ellátórendszer, az oktatás, a közigazgatás, a nyugdíjrendszer átformálására. Olyat kell tenni, ami szemben van az eddig keltett várakozásokkal és az ígéretekkel. Olyat, ami sok érdeket sért, sokaknak fáj. Olyat, amit eddig tagadtak. Olyat, vagy legalább olyasmit, amit a sokat kárhoztatott elődök elkezdtek. Olyat, csak ügyesebben. Mert igenis lehet ezt úgy csinálni, hogy Pintér sötét víziója csak beteljesületlen rémálom maradjon. A maguk által keltett csodavárás hazug illúziójával való őszinte leszámolással, az elődök kriminalizálása helyett szándékaik elismerésével és félresiklott, vagy kisiklatott tetteik kijavításával. A csend gyávasága helyett a cselekvés bátorságával. Október 3-át még megvárjuk, addig marad a csend, a csendháborítónak is nyilván befogják majd a száját. Nem tudni, hány választó érti meg addig, hogy a legkegyetlenebb hazugságot éppen ez a hallgatás, a csend fejezi ki. Mindenki dönt majd jövő vasárnap, hite, legjobb belátása szerint. A kampány a líra, a kormányzás a próza. A kampánynak egy hét múlva vége, prózai idők jönnek. Még nem tudjuk, mi a műfaj, Pintér rémregényt kezdett írni, talán akad ennél jobb, megfontoltabb változat is. Október 4-én nem azért kezdődik majd új fejezet, mert máshogy hívják a főpolgármestert, mint húsz évig. Azért, mert erre a hazug csendre nincs több ideje Magyarországnak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!