Menj arrébb! – horkant fel a Colos, miközben vállkörzéseket végzett a medence szélén. – Lassan átlógsz az ötös pályára.
Minden fiú röhögött. Az éhes disznóknak van ilyen hangja, ha meghallják, hogy a kavaró a moslékosedény falához ütődik, futott át az agyán, és megborzongott.
– Sok volt a koksz? – röhögött Bánkuti, aki sose tudta dobogóra verekedni magát, és ezért tulajdonképpen mindenkit gyűlölt.
Olyan elánnal mutogatta, szerinte milyen kövér a lány, hogy a nagy vihogásban majdnem belefordult a medencébe. Még az arcát is felfújta, úgy nézett ki, mint egy undorító kis rágcsáló.
– Fogd be! – mondta a lány, és beugrott. Azt már csak a víz alól, tompán hallhatta, hogy mögötte újfent kirobbant a röhögés, óvatosan, vinnyogott a Colos, nem marad víz a medencében.
Azt, hogy valami nincs rendben, maga is pontosan tudta. Először az anyjának panaszkodott, hogy hízik. Persze, hogy hízol, tizenhárom éves vagy, serdülsz, ez teljesen normális, hajtogatta. Na és, ha hasra hízol, mi akarsz te lenni, Palvin Barbi? Kaja a hűtőben, mikrózzad, én elmentem fodrászhoz. Az apja magától is észrevette a változást, meg is jegyezte egy vasárnapi ebédnél, hogy talán átiratkozhatna szumóra, mert így a következő versenyen majd eljön érte a Greenpeace, hogy visszadobja. Úgy röhögött saját sziporkázó leleményességén, hogy potyogott ki a rántott hús a szájából.
– Hagyjad a gyereket, még csak az kéne, hogy anorexiást csinálj belőle!
– Azóta hízom, amióta az új gyúró van – mondta halkan, de nagyon is jól érthetően. Azóta trenírozta magát erre a mondatra, amióta kimaradt a legutóbbi menstruációja. Olyan volt, mintha az eredményei azért romlottak volna, mert tartalékolta erejét ennek a mondatnak a kimondására.
Az anyjának tátva maradt a szája, az apja pedig zabálta tovább a rántott húst, mintha csak a pontos időt mondták volna be a rádióban.
– Azt mondta, azért kell, hogy lelazuljanak az izmaim. Kulcsra zárta az ajtót.
– Kislányom, ha nem akarsz úszni járni, mondd meg, és kész – az édesanyja zavartan igazgatta a kontyát. – Nem kell hozzá kényszeresen zabálni meg mindenféle marhaságot kitalálni. Nem akarsz, nem mész, slussz.
– Mi az, hogy nem akar?! – hörögte az apja. – Azért fizettem eddig minden szart? Edzőtábor? Vitaminok? Fürdőruha?
– Előbb csak benyúlt a lábam közé, aztán mást is csinált.
Érezte, hogy elerednek a könnyei.
– Fejezd be, mert elhányom magam! – nézett rá fenyegetőn az apja, és olyan erősen markolta a villát, hogy belelilult a kézfeje.
– Biztos csak félreértettél valamit – motyogta az anyja lesütött szemmel, morzsákat sepergetve a terítőről.
– Nem értettem félre semmit. Véreztem is.
– A francba már, hogy nem lehet itt egy vasárnapi ebédet nyugodtan megenni! – rúgta ki maga alól a széket az apja, és elviharzott.
– Nekem most rohannom kell, Marika vár – mondta az anyja kábultan. – Majd mosogass el!
Amikor Zsolti bá’ másnap mindenki szeme láttára magához intette, szédülni kezdett. Azt kívánta, bárcsak inkább újra megpofozná a férfi, még azt is könnyebben elviselné, minthogy erről kelljen beszélnie. Követte az edzőt az öltözőbe, ahonnan az öreg kiterelte az épp vetkőzni készülő négy lányt, és bezárta az ajtót.
– Esküszöm, lefogyok, Zsolti bá’, az ob-re már minden rendben lesz…
– Tudod, hogy kedvellek. De te is beláthatod, nem pátyolgathatok valakit, akinek a zabálás fontosabb, mint az eredményei.
– De hát én nem zabálok, Zsolti bá’, nem zabálok – hajtogatta hisztérikusan, miközben az ajtó tejüvegén át látta kirajzolódni az új gyúró kopasz fejének körvonalait.
– Hidd el, mindenkinek így lesz a legjobb. Holnaptól nem kell lejárnod.
Szédült. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy beforduljon a zuhanyzóba, mielőtt hányni kezdett. Két öklendezés közt hallotta, amint Zsolti bá’ kinyitja az ajtót, és azt mondja a gyúrónak: – Biztos valami vírus.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!