C. évtizedeken keresztül nyugodtan ült esténként a kocsmában, nem sietett sehová. Fiatalon házasodott és fiatalon vált el, a gyerekkel minden B hét szombatját és vasárnapját töltötte, tehát az egész A hétje és a B hét hétköznapjai is mind szabadok voltak. Nem várta otthon senki, és nem is kellett korán munkába indulnia – nem volt hová sietnie.
A vállalat, ahol dolgozott – és ami szerencsésen átvészelte a rendszerváltást –, megbecsülte a munkáját, és nem várta el tőle, hogy korán reggel érkezzen. Tízre járt dolgozni, de akár hétig-nyolcig is maradt, addig, míg végzett az összes feladattal.
Munkaidejét számok között, egy monitor előtt töltötte, aztán átbiciklizett a kocsmába, ott evett egy babgulyást (mindig babgulyást), és utána – néha már közben – elkezdett inni. Télen bort, nyáron sört. A kocsmába jó ideje nagyjából ugyanazok az emberek jártak, ha nem is voltak barátok, de az évek alatt megszokták egymást – „összecsiszolódtak”.
„Mint egy nagy család” – nézett végig rajtuk büszkén a pincér, aki már huszonegy éve dolgozott a kocsmában. Lehetett volna rexezni, gépezni vagy kártyázni is, de ő csak a meccsnézésben vett részt. Ritkán szólt, de beszéltek helyette is, jólesett neki a hallgatás. Tizennégy estéből tizenkettőt a kocsmában töltött, általában éjfélig maradt, aztán hazabiciklizett. Nem lakott messze, ha a járdán ment, négy perc alatt hazaért, ha szabályosan közlekedett, hat perc alatt. Hetente csak egyszer rúgott be, A héten pénteken, B héten csütörtökön, mert B héten a gyerek péntek este jött és vasárnap délután ment. Aztán a gyerek felnőtt, elköltözött Svédországba, ezután csak minden második karácsonykor látta. B karácsonynak hívta azokat a karácsonyokat, mikor a gyerek hazajött Lidköpingből.
Minden B évben már novemberben szólt a kocsmában, hogy rendel öt adag halászlevet karácsonyra – elvitelre. A halászlevet nem szerette annyira, mint a babgulyást, de kétévente két napig elviselte, a gyerek pedig szerette. „Idáig vagyok a lazaccal” – vigyorgott a gyerek minden B karácsonykor, mikor a sűrű, tiszai halászlevet kanalazta. A gyereknek két nője volt Svédországban, egy felesége (akit ő nem ismert, mert a gyerek soha nem hozta magával) és egy szeretője (C. őt sem ismerte). A gyerek úgy hívta őket: „a svéd” és „a lengyel”. Ő csak úgy hívta őket: „A nő” és „B nő”. A gyereknek nem volt gyereke, pedig már majdnem negyvenéves volt.
C. általában nem feküdt le rögtön, amikor hazaérkezett a kocsmából. Egy sátortetős, háromszobás házban lakott, amilyenből több ezret húztak fel vidéken a hatvanas években. A ház ajtajától nyolcméteres, keskeny út vezetett a kerítéskapuig.
A kis járda (melyet két oldalról virágok díszítettek) közepére egy hokedlit helyezett, erre ült le, miután hazaért a kocsmából. Nézte a kertet, az eget, és elszívott még egy utolsó cigarettát. A válás óta minden éjszaka ezt csinálta, kivéve, ha B hét hétvégéje vagy B karácsony, illetve berúgós napja volt. Azt hitte, nem érheti már meglepetés. Ismerte a kertet, ismerte az eget, azt hitte, nem tud már meglepődni. De ez nem volt igaz.
Egy ilyen utolsó cigis, kertnéző-égnéző üldögélés közben a kis, udvari járdán keresztülhaladt egy sün. Nem nézett se jobbra, se balra, csak komótosan keresztülhaladt. C. a bal csuklójára nézett: 00.12-t mutatott a kvarcórája. Másnap megint ott ült a hokedlin, a sün pedig menetrendszerűen érkezett: 00.12-kor. Ekkortól megváltozott C. élete. Nyugtalanul aludt, ábrándozva dolgozott, étvágytalanul kanalazta a babgulyást, úgy nézte a meccset, mintha ott sem lenne – mindvégig az járt a fejében: csak le ne késse a sünt! Hová mész? „Ma van a bebaszós napod” – mondta pénteken a pincér, de ő már 11-kor hazaindult. Úgy érezte, kell egy kis időt adnia magának az elmélyedésre, mielőtt jön a sün. Már fél 12-kor kiült a hokedlire és várta a sünt. Jóleső bizsergés járta át várakozás közben, és boldogság töltötte el, mikor megjött a sün. Egyre hamarabb járt haza a kocsmából, egyre több időt töltött a hokedlin, egyre jobban és hosszabban várta a sünt, aki mindig 00.12-kor érkezett, és komótosan (mindig négy-öt másodperc alatt, lemérte) vágott át a járdán. A következő év B év volt, C. már alig járt a kocsmába, és a munkahelyén is fontolgatták nyugdíjazását.
A B karácsonyra a gyerek hazahozta „a lengyelt”. A halászlé után (ezúttal hét adagot rendelt) a gyerek azt mondta, elválik „a svédtől”, elveszi „a lengyelt”. C. bólintott, és még két hokedlit készített a járdára. Mutatok valamit, mondta, és már fél 12-kor ott ültek. A sün pontosan érkezett, az égen vakítóan ragyogtak a csillagok. „Mindig 00.12-kor jön, minden éjjel” – mondta C. földöntúli boldogsággal. A gyerek értetlenül nézett az apjára, de azért lefordította a mondatot svédre, hogy „a lengyel” is értse. „A lengyel” elfintorodott, majd kényszeredetten mosolygott (ahogy a bolondokra szokás). Kínos csönd lett. A gyerek a csöndet azzal törte meg, hogy megkérdezte, van-e még a halászléből. Volt. C. az ünnepek után küldött egy SMS-t Lidköpingbe, többet ne jöjjenek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
