– Akkor mondja el, mi történt!
– Uram, hét órája ülünk itt. Amit tudtam, már elmondtam.
– Mondja el még egyszer. Ráérünk.
– Jó. Mire kíváncsi?
– Van valami perverziója?
– Hogy tartozik ez ide?
– Minden ide tartozik. Van valami perverziója?
– Van.
– Tessék, hallgatom.
Kinyílik a félhomályos szoba ajtaja. Egy öltönyös, fiatal férfi dugja be a fejét:
– Főnök. Megyünk a kínaiba. Hozzunk magának valamit?
– Egy szecsuáni csirkét zöldséges rizzsel.
A fiatal férfi becsukja az ajtót. A Főnök az asztali lámpa fényét az asztal mögött ülő idősebb férfi borostás, elnyúzott arcára irányítja.
– Szóval azt ígérte, beszél a perverzióiról.
– Csak egy van.
– Ne kíméljen.
– Tudja, én profi olvasó vagyok. Régen is faltam a könyveket, de tíz éve, amióta nyugdíjas vagyok, szinte teljesen ez tölti ki az életemet. A betűk. És igen, van egy perverzióm. Imádom a rossz könyveket. Egészen pontosan a nagy írók rossz műveit.
– Eddig úgy tudtam, a nagy írók jó könyveket írnak. Ezért nagy írók.
– Nem, uram, a nagy írók se írnak mindig jó könyveket. Sőt! A rossz írók rossz könyveket írnak, a közepes írók közepes könyveket, a jó írók jó könyveket, a nagy írók meg hol nagy, hol jó, hol közepes, hol rossz könyveket írnak. Na most engem a nagy írók rossz könyvei izgatnak fel. Minél nagyobb az író és minél rosszabb a könyv – az én élvezetem annál nagyobb.
– Nem egészen tudom önt követni, Masni úr.
– Pedig nem olyan bonyolult. Mondok néhány példát. Hemingway fantasztikusan nagy író. Kevés nagyobb novellista létezik nála. Mégis penetránsan rossz regényeket tudott fabrikálni. Az Akiért a harang szól például nemcsak nyálas, kiszámítható és didaktikus, de végtelenül unalmas is. Mégis, a nagy író rossz könyve különleges portéka. Éppen azért, mert nagy író írta. A nagy író ugyanis fércműveiben is nagy író tud maradni – rosszat is elegánsan ír. A nagy író vacak munkái közben is elvarázsolja olvasóit egy-egy pazar hasonlatával, pengeélen közlekedő mondatával, varázsos leírásával. Még fárasztó okoskodásai és csöpögős szerelmi rajzolatai közben is érezzük a titokzatos nyelvi áramot, ami csak a legnagyobbak sajátja. Engem mint olvasót ezek izgatnak fel, a vacakság tengerében úszó gyöngyszemek. Azt hiszem, ezt nevezhetjük bizonyos szempontból perverziónak.
Az ajtó kinyílik, ezúttal egy fiatal nő dugja be fejét:
– Főnök, a felesége hívta. Azt kéri, ne felejtse el, fél nyolcra a főügyészék mennek magukhoz vacsorára.
– Jó, hogy szól, Magdika. Teljesen kiment a fejemből.
Az ajtó bezáródik.
– Kérem, gyorsítsunk a tempón. Hallhatta, nem érek rá egész éjjel.
– Uram, eddig azt mondta, ráérünk.
– Rosszul mondtam. Kérem, térjen a tárgyra.
– Rendben. Ott van például Máraitól az Eszter hagyatéka. Bűnrossz – imádom. De ne is erről beszéljünk. Inkább a kedvencemről: Ottlik Budájáról. Kínosan szentimentális, krónikusan szőrszálhasogató, veszettül bő lére eresztett, idegesítően egoista, néhol a közhelybölcselet iskolapéldája… Na és ez a vég nélküli nyavalygás majd’ négyszáz oldalon keresztül arról, hogy a szavak pontatlanok, képtelenek lefesteni a valóságot! Mintha egy kőszobrász faragás helyett folyton a bazaltot basztatná. Az ember legszívesebben rákiabálna: Géza, hagyd már abba, hát ezt már egyszer (kétszer, háromszor…) megírtad jól is! Mit jól, zseniálisan.
– De ha ilyen rossz könyvnek tartja, akkor miért állította az előbb, hogy a kedvence?
– Hát mert igazából a rossz könyvek közben válik el, hogy egy író tényleg nagy író-e. Itt válik el a szar a májtól. És Ottlik a Budában is akkorákat csillog, hogy beleremeg a szív. Hallgassa csak: „Tudod, nagymama” – mondta, vagy inkább mesélte neki: – „Mindenki le van szarva.” „Én is?” – kérdezte Bianka érdeklődéssel. Erre kíváncsi volt. Medve kicsit hátrahőkölt. Rázta a fejét – nem, nem. „Akkor nem mindenki. Fontold meg! Mert akkor feleannyit se ér a dolog, kisfiam.” Igaz. Megölelte nagyanyját. „Hát ezt jól elrontottad nekem, drágám!” – (gondolta).
A Főnök idegesen vakarta meg kopasz fejét.
– Masni úr, ne raboljuk egymás idejét. Tudja jól, hogy én melyik perverziójára gondoltam. Azt mondja meg, miért ölte meg hetedik áldozatát, özvegy Kuknernét.
– Ebben nincs semmi perverzió, nyomozó úr. Két évtizede szórakozik velem. Folyton áttolja a gangon a kovászos uborkás üvegemet a napról az árnyékra. Meg kellett halnia. Ez nem perverzió, hanem jéghideg racionalitás. Vagy jogos önvédelem, ha úgy jobban tetszik.
– Kálmán, ez a hetedik nem vall önre. Vérpatak, szétdobált testrészek, l’art pour l’art brutalitás…
– Igaza van, nem ezt tartom legjobb munkámnak. A villanyóra-leolvasó megzavart, kapkodni kezdtem. De azért vannak pazar részletek, ezt el kell ismernie. Nézze csak meg a fülét.
A nyomozó kinyit egy aktát, lapozza a fotókat.
– No jó, mára ennyi – mondja és bólint egyet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
