Bakator láncdohányos, az irodájában naponta két doboz piros Marlborót szív el munka közben. Otthon nem dohányozhat, a felesége még a teraszon sem tűri a cigizést, nehogy a gyerekek rossz példát lássanak. Most éppen hazafelé tart az autójával, a pesti irodából a budai családi ház felé araszol a koraesti csúcsforgalomban. Az ablakot lehúzza, egy szivarkát szív, a füst vékony, szürke csíkban kígyózik kifelé. Négy SMS-t kap egymás után. Mind a négy SMS-t a felesége küldte. „Ne felejtsd el a virágot, anyukám átjön vacsorára, névnapja van.” „Mammutban vegyél: 12-es csomag vécépapír, főzőtejszín, papírtörlő (Rozália elfelejtette).” „Mozijegyet eltetetted telefonon?” „Hol a francban vagy már? Kihűl a leves!”
Bakator a mélygarázsban leparkol az autóval, a SPAR-ban virágot, vécépapírt, főzőtejszínt, papírtörlőt vásárol, a sorban állva felhívja a Puskin mozit, és este fél tízre két mozijegyet tetet el.
Kártyával fizet, közben a boszorkánynagymesterre gondol, aki hetente kétszer látogatja meg az irodájában. Sokba kerül, de mióta Cirfandlit megismerte, minden rendbe jött, szó szerint kitágult számára a világ. Előtte pszichológus járt hozzá, de semmi előrehaladást nem értek el. A pszichológusnak elmesélte, hogy gyűlöli a munkáját, a családját, az életét. A pszichológus azt mondta, mindez azért van, mert Bakator önmagát gyűlöli. Meg kell szeretnie saját magát, és akkor majd meg tudja tanulni szeretni a környezetét is. Ezzel Bakator már az első pillanatban nem értett egyet. Ő úgy érezte, szereti magát, nagyon is, ezzel nincs baj. Ő csak a munkáját gyűlöli, az alkalmazottjait, a feleségét, a szeretőjét, a gyerekeit, a szüleit, az anyósát, a bejárónőt, a kertészt – szóval az egész világot. A pszichológus egy rakás pénzért kavicsokat hozott, különböző méretű és színű kavicsokat, ebből kellett Bakatornak kiraknia a családját.
Közben végig az járt Bakator fejében: „Hát lopom én a pénzt? Szórakozik velem ez a pöcs?” Aztán kirúgta a pszichológust. Később egy kuplerájban találkozott régi üzlettársával, Sillerrel, ő ajánlotta Cirfandlit, a nagymestert. Siller elmesélte, hogy éjszakánként a feleségét démonok zaklatták szexuálisan, akkor hívták Cirfandlit, aki démonűzéssel is foglalkozik. Pikkpakk kiirtotta a démonokat és még azt is meg tudta mondani, ki küldte őket Siller feleségére. „A csávó azóta kész van, barátom, mint a mateklecke” – mondta Siller. „Cirfandli fekete átkot szórt rá, azóta elárverezték a villáját, mind a hat autóját, a nyaralóját, a jachtját, mindenét. A felesége elhagyta, ő meg a Moszkván koldul rongyosan-piszkosan.”
Mikor Cirfandli először jött az irodájába, Bakator elmesélte neki, hogy szeretne megszabadulni a környezetétől. „Miért nem a gyűlölettől?” – kérdezte Cirfandli. „Mert a gyűlölettől nem tudok – vallotta be Bakator –, úgy érzem, a gyűlölet nálam valamiféle benzin, ettől megy az éngépezetem, ettől tudok dolgozni, haladni, élni.” Cirfandli háromszor annyit kért, mint a pszichológus. De minden pénzt megért. Bakator végre – életében először – boldog volt, nyugodt és elégedett. Rengeteget tanult Cirfandlitól, élvezte a munkáját, és a kínzó derékfájása is teljesen megszűnt. A világ kitágult számára, szó szerint.
Bakator bedobálja a csomagtartóba a nejlonzacskókat, felhajt a hegyre, beáll a garázsba. A felesége már síkideg, ahogy meglátja, rögtön sipítozni kezd. Hol voltál, kihűlt a vacsora, Rozáliának el kell mennie vidékre, beteg az édesanyja, anyuka fog a gyerekekre vigyázni, megvan-e a jegy, hoztál-e olívaolajat…
Bakator a vacsora előtt átadja a virágot anyósának. Szelíd, kedves és magabiztos. A leves közben elmeséli feleségének, hogy áll az új minisztériumi negyed terveivel, a kacsasült alatt gyerekeivel diskurál, mi történt az iskolában és az edzésen. Rozália behozza a sütőtökkrémes linzert, pár perccel utána a kávét, Bakator jobbulást kíván az édesanyjának. Mosolyogva felhörpöli az etióp kávét, és érzi, nem bírja tovább, a gyűlölet kezdi teljesen birtokba venni a lelkét: látja az anyósát, ahogy kötelet hurkol a nyakára, a feleségét, ahogy karóba húzza, Rozáliát, ahogy halálra korbácsolja.
Bakator ekkor – éppen úgy, ahogy Cirfandli tanította neki – kilép fizikai testéből, asztráltestével a teraszra lebeg, ott kiveszi a piros Marlborót a virágok mögül, és rágyújt. Ha valaki most az utcáról benézne a teraszra, csak egy égő cigit látna egy méter nyolcvan centi magasan, vízszintesen lebegni a levegőben – de az utcáról nem lehet ide belátni. Bakator nézi a teraszajtó üvegén át a vacsorázó családot, nem hallja, csak látja őket. Látja magát, ahogy oldottan társalog, bort önt, a gyerekek nevetnek, a felesége tejszínhabot nyom az anyósa sütijére, Rozália kiviszi a piszkos tányérokat. „Innen tisztára úgy festenek, mint egy boldog család” – állapítja meg Bakator, majd elnyomja a cigit, és ugrik egyet térben és időben. Miközben a fizikai teste mozdulatlanul ül a felesége mellett a Puskin moziban, és bámulja A tengernél című angol romantikus drámát, az asztrálteste már a 17. században jár, egy fényűző római kerti partin, ahol – az édes boroktól és a tavaszi éjszaka bódító illataitól kissé spiccesen – Berninivel diskurál a belső terek harmóniájáról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
