Közelednek a karácsonyi ünnepek és Kolenák János kőfaragó időben félretette a szerszámokat. Mint elpanaszolta, már napok óta járják az üzleteket, mert az asszony szőrmebundát akar vásárolni. Szőrmebundában akar megjelenni az éjféli misén, úgy, mint a többi úriasszony. Nem szívesen kísérte az asszonyt az egyik butikból a másikba, mivel ezt tiszta időpazarlásnak tartotta.
– Tito idejében nem volt szabad templomba járni.
A kőfaragó hitetlenkedve pillantott a feleségére.
– Miket beszélsz összevissza? Együtt baktattunk a templomba nem csak szentestén, hanem minden vasárnap reggel. Annyira még nem öregedtem meg, hogy ne emlékeznék rá.
– Ez igaz – csillapította a felesége – de újabban azt kell mondani, hogy Tito idejében tilos volt templomba járni. Csak titokban lopakodtunk be, ezért öltözködünk olyan egyszerűen. Most azonban szőrmebundában kell bevonulnunk. Nagyon kérlek, vésd az eszedbe, nehogy eljárjon a szád, mert a szomszédok, már így is felhántogatják, hogy sokat különcködsz.
Kolenák János nyelt egyet, tudta, hogy mire céloz az asszony. Hogyne tudta volna, hiszen rossz híre a sírkeresztekkel kezdődött. Az utóbbi években ugyanis egyre többen követelték, hogy a márvány sírkeresztről vésse le a vörös csillagot, és helyette jó nagy keresztet véssen be. Külön követelték tőle, hogy a vörös színt is tüntesse el. Köztük volt számos régi kuncsaftja is, aki a szüleik, a sógoruk, a nagybátyjuk sírkövéről tüntették volna el a vörös csillagot. Külön bosszantották azok, akik még az életükben csillaggal vésették ki maguknak a sírkeresztet, csak a halálozási évszámnak hagyattak üres helyt, s most egyszeriben keresztet akarnak a csillag helyett.
– Ezeknek az embereknek – magyarázta Kolenák János feleségére várakozva a ház előtt – fogalmuk sincs, hogy milyen érzékeny a márvány. A márványnak lelke van, s nem tűri, hogy az egyik napról a másikra a csillag helyett keresztet véssünk rá. Különben is ez időigényes munka, sokkal könnyebb új sírkövet faragni, mint a régit átalakítani. Ez egyik régi kuncsaftomnak ezért javasoltam, hogy jobb lenne, ha a márvány alá vésnék egy keresztet, így nem sérteném meg a márványt, mire ő sarkon fordult és köszönés nélkül faképnél hagyott. Ő kezdte terjeszteni, hogy különcködök. De meg is járta szegény. Talált egy kocamestert, aki szó nélkül vállalta a munkát. Mert mostanság az egész Bácska tele van ilyen kocamesterrel, akinek fogalmuk sincs a márványról, és azt gondolják, hogy az mindent elbír. Pedig nem így van ez! A kocamester hozta a vésőt és a kalapácsot, kalapálta a márványt, még a holtakat is felverte. De mi történt? Elrepedt a márványsírkő, mégpedig úgy, hogy soha többé nem lehetett összeragasztani. Akkor újra hozzám szaladt a régi kuncsaftom, hogy segítsek rajta. A fejem ráztam. Nem lehet, magyaráztam, mert a márványnak lelke van, nem olyan, mint az ember, hogy mindent elbír. Ez aztán mégis új sírkövet rendelt, de nem nálam, hanem egy szabadkai mesternél, aki akkora keresztet vésett a sírkőbe, amekkorát még Ausztriában sem láttam, pedig az osztrákok értik a módját és mindig elsőrangú márvánnyal dolgoznak. Mert tudja uram, én Bécsben is melóztam, értek a márványhoz. Azt is tudom, hogy lélegzik, mikor jajdul fel, mikor békél meg, mikor kezd barátkozni a holtakkal.
Az asszony kilépett a kapuból, mire a mester kezet fogott velem, s beszálltak az autóba, hogy végre megfelelő szőrmebundát találjanak. A tenyeremben tartva érdes tenyerét, felfogtam, hogy miért ódzkodik a szőrmebundától. Keze az érzékeny márványhoz szokott, amelynek érzékenyebb lelke van, mint nekünk, gyarló halandóknak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
