Cukormáz nélküli valóság

- Az írás mindig terápia is egyben, állították már nemegyszer. Az ön esetében ez hatványozottan igaz, hiszen az először a blogján (herczegszonja.blog.hu), majd a Magyar Nemzetben közölt írásai a szorongását és a pánikrohamait voltak hivatva kezelni. Sikeres volt a terápia?

– Ahogyan nincs gyógyult alkoholista, úgy nincs gyógyult pánikbeteg sem – gondolom én, de lehet, nincs igazam. Aki pánikbeteg, az egy életen át küzd ezzel – vannak jó és rosszabb időszakok. Ki lehet találni ugyan terápiás módszereket, de szerintem ez nem múlik el. Nem hiszem, hogy meg fogok gyógyulni a generalizált szorongásból, a pánikbetegségből, elfogadtam, hogy ez hozzám tartozik. Az írás viszont valóban nagyon jó arra, hogy a szorongásaim egy részét levezesse 

– Mitől esik pánikba? 

– Egyfelől a családomat féltem, kívülálló számára teljesen érthetetlen módon. Ülök például a villamoson és elképzelem, hogy anyukám mossa az ablakot, és kiesik, vagy az apukámat éppen most üti el egy autó – teljesen irracionális gondolatok, de belefészkelik magukat az agyamba, nem hagynak nyugodni, nem eresztenek. Másfelől attól is „zsizsegek”, amit – ha odafigyelünk – mindennap láthatunk embertársainkon, akár csak apró mozzanatokban, félmondatokban. A riportjaim során tapasztalt valóság, amibe beletartoznak a mélyszegénységben, periférián élők is, szintén nyomot hagynak az emberben. 

– Na, most ehhez képest a Kis üdítő, kis krumpli elbeszélései nem elvonatkoztatnak mindezektől, afféle mentsvárként, hanem még jól alá is merülnek a mindennapok borzalmaiba. A magyar valóság jellegzetes figurái, problémái, tragédiái jelennek meg bennük: kiszolgáltatottság, megalázottság, féltékenység, zaklatás, kisszerűség; prostitúció, hajléktalanság, kábítószer, szekták; gyilkosság, halál. Mitől könnyebb így elviselni mindezt? 

– Ha cukormázba vonok egy problémát, vagy a legjobb végkifejletet képzelem el, akkor elrugaszkodom a valóságtól vagy letagadom a létezését, ami egy cseppet sem segít, legalábbis rajtam nem szokott. Elviselni valamit attól lehet könnyebb, ha így vagy úgy kiadjuk azt a valamit magunkból. Legyen az akár csak egy gondolat. Nekem erre jó az írás. 

– A szociális érzékenysége miből fakad? 

– Ez nálam neveltetésből fakad, és lehet, van benne egy kis genetika is. A nagymamám, akiről az először megírt, kötetzáró novella (Szorongató) szól, ugyanúgy szorongó pánikbeteg volt, mint én. De ezt csak felnőttfejjel értettem meg – hogy ezért indul el nehezen velem a Margitszigetre, ezért félt néha kijönni a lakásból. Ugyanakkor mellette tapasztaltam meg azt is, mikor mégis együtt sétáltunk, hogy vadidegenek szólítják meg az utcán, és öntik ki neki a szívüket, mesélnek az életükről. Velem is gyakran történik ilyen, ez nem különleges képesség, belülről fakad, amit, lehet, az emberek megéreznek. Hogy szívesen hallgatom őket és nem ítélkezem. 

– Az írások megjelenését követően megkeresték esetleg, hogy írja meg az ő történetüket is? 

– Ilyen nem történt, de mivel a blogomon nyíltan mesélek a betegségemről, nagyon sokan kérdeznek, tanácsot kérnek. De volt, aki számon kérte rajtam, mennyire érzéketlen vagyok, mivel valóságként azonosították az írások történeteit, s az elbeszélői nyersesség túl sok volt számukra. Miközben a történetek jórészt fikciók, az én kitalációim, amiket egy-egy utcán elcsípett mondat, látott figura alapján alkottam, gondoltam tovább. Épp ezért mi sem áll távolabb tőlük, mint a könnyen ráaggatott dokureality műfaji címke. 

– Ahogy a politika sem kap bennük helyet. Pedig azt hihetnénk, mindenhova beszivárgott már, és az írásokban kibeszélt problémákkal (például szegénység) öszszefüggésbe hozhatók. Hogyhogy „kimaradt”? 

– Mivel újságíróként napi szinten foglalkozom a politikával, a szabadidőmben ezt valószínűleg már hanyagolni szerettem volna – igazság szerint eszembe sem jutott. 

– A magyar lélek valósága, a gyarló és visszásságok mellett az egyik novellában (Sekrestye) kimozdulunk Venezuelába, ami nem a véletlen műve, hiszen a gyerekkora egy részét a dél-amerikai országban töltötte. Várható esetleg a jövőben, hogy ebből a korszakából merített élményanyagát dolgozza föl? 

– Talán, ha újra élhetnék ott, immár felnőttként. De a mostani helyzet nem alkalmas erre. A szüleim munkája révén kerültem ki, ott kezdtem az általános iskolát, pont a hatodik születésnapomon landolt velünk a repülőgép Caracasban. Négy évet ott, majd két évet egy szigeten, Margaritán éltünk. Élveztem az ottlétünk minden pillanatát, ahogy egy gyerek csak élvezheti. Igaz, elsőre furcsa voltam nekik a kicsit magyaros merevségemmel, visszafogottságommal, de hamar átváltottam lazába, pörgős, latinos temperamentumra. De ezek az élmények, azt gondolom, nem alkalmasak arra, hogy írjak róluk. 

– Pániknak nyoma sincs még ekkor? 

– Az első rohamok csak másodikos gimnazista koromban jelentkeztek, már itthon. Amikor hazajöttünk, ismét én voltam a fura idegen, aki hatalmas vehemenciával bír – és ezt az itthoni iskolatársaim nem könnyen nyelték le, meg is szenvedtem, kétszer is általános sulit kellett váltanom beilleszkedési gondok miatt. Több novellában ezért is bukkan föl az iskolai kigúnyolás, cikizés témája, pedig akkor még hol volt a cyberbullying, az internetes zaklatás. A tömérdek magolás és hittanórák helyett inkább mentálhigiénés foglalkozásokat kellene bevezetni az iskolákban.

– Már az említett novellában is gyanús volt, hogy a papot kínozzák a bekábítószerezett fiatalok, most meg a hittant is lecserélné? 

– Csak ne konfabuláljon! Irigylem a hívő embereket, mert kapnak olyan kapaszkodót az életben, amit a hozzám hasonló földhözragadtak nem. De valójában nagyon vallásos gyerek voltam Venezuelában, mivel az állami iskolák nem voltak a legjobbak, egyházi iskolába jártam, haza is kellett jönnünk, hogy megkereszteljenek, mert úgy kerülhettem csak be. És hogy ennyire szép gyermekkorom volt, abban az akkor és ott megtapasztalt vallásosság is nagy szerepet játszott. Az apácák és a papok a tanítás és nevelés során valóban gyerekként kezeltek bennünket, tehát gitároztunk, énekeltünk, amellett, hogy miután megkérdeztek minket, mi is érdekel bennünket, a megfelelő passzusokat megbeszéltük a Szentírásból. Emberi volt, elérhető – ezt itthon egyáltalán nem találtam meg. Nálunk a vasárnapi mise leginkább temetésre hasonlít. 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!