Déjà vu

Az is abszurd, hogy Bródy János már 2011-ben megírta nemcsak azt, ami addig is látható volt, hanem azt is, ami azután következett. Pedig akkor még nem tudta, hogy majd 2018-ban a legfőbb vezető elméleti magyarázatot ad immár háromszor megszerzett kétharmados parlamenti többségükre. Eszerint nyolc éve arra kaptak felhatalmazást, hogy lezárják „az átmenet zavaros két évtizedét”, s új rendszert építsenek fel. 2014-ben pedig immár a rendszer – a nemzeti együttműködés – stabilizálására. Végül aztán az idei választáson eljuthattak odáig, hogy már egy új korszak kiépítését kezdhetik meg. Mindez hét éve még nem volt magától értetődő. Csak az, hogy „ezek ugyanazok”. Most meg egészen déjà vu érzésünk lehet.

Hiszen a legabszurdabb az, hogy semmi sem ugyanolyan, mint egykor, a ma már átkosnak számító időkben, de minden arra emlékeztet. Régen például voltak pártkongresszusok. A hatalom emberei ötévente összeültek, hogy lezárják a múltat és egyúttal a jövőbe mutassanak. A szocializmus építésének újabb várható sikerei jegyében. Ma is vannak pártkongresszusok, de azok mit sem számítanak. Helyette Kötcsére kell figyelni, de leginkább Tusnádfürdőre, a Bálványosi Szabadegyetemre. Modern korunkban – végül is ez már a 21. század – ott, Erdélyben gyűlnek össze a hatalom emberei, onnan üzennek minden évben a szomszédoknak, de leginkább a hazai közvéleménynek. Régen a kongresszusokon nagyívű beszédeket mondtak a részterületek felelősei. A legfőbb vezető a bevezetőben irányt szabott, a végén meg összefoglalt. Tusványoson is beszélnek a politikusnak éppen kinevezett emberek, és éppenséggel követni is lehet őket, de nagyon nem érdemes. A lényeget ugyanis úgysem ők mondják, hanem az, aki mindent meghatároz és mindenről dönt. Az idén is bebizonyosodott: a mai legfőbb vezető nem csupán a végrehajtó hatalom ura, hanem még az ideológia és a vallás meghatározásának joga is az övé. Mert régen volt ugyan Központi Bizottság, de leginkább csak azért, hogy majdnem mindenre rábólintson. Hiszen az érdemi elhatározások szűk körben, a Politikai Bizottságban és Kádár János elvárásainak megfelelően születtek. Napjainkban a Fidesz-frakció is szokott javaslatokat tenni, teljes összhangban Orbán Viktor elképzeléseivel. Ahogy azt kell.

Ami pedig a személyeket illeti, az abszurditások folytatódnak. Kádár János persze majdnem tíz évvel volt idősebb, mint Orbán Viktor, amikor az ország élére kerültek. Addigi életében is több megpróbáltatás jutott osztályrészéül, mint ifjabb utódának. A korszak is egészen más volt. Kádár kacsingatott. Orbán nem. Ő magabiztosan mosolyog. Kétségkívül vannak tehát különbségek. De az biztos, hogy mindketten tudatában vannak (voltak) elhivatottságuknak, és azzal is tisztában vannak (voltak), hogy lavírozniuk kell.

Magyarország az átkos időkben is kis ország volt és azóta sem nőtt meg.

A következő időszakban sem várható egy ellen-Trianon, már csak azért sem, mert azt egy háború előzte meg, amiben a magyarok – szokásuk szerint – a rossz oldalon álltak. Most viszont béke van, remélhetőleg marad is, és a magyarok most a jó oldalon helyezkednek el. S bár a mai magyar vezetés szinte kötelező házi feladatának tekinti, hogy állandóan bírálja fő szövetségeseit (is), azért bízhatunk benne, hogy ez egyik oldalról sem vezet szakításhoz. Még akkor sem, ha a Tusványoson egészen sajátságosan felvázolt világkép – például a Kárpát-medence újjáépítése, lehetőleg magyar vezetéssel – esetleg aggodalmakat kelthet közeli vagy távoli barátokban.

S ha a tusványosi beszéd közben néha felsejlettek távolba tűnő pártkongresszusok emlékképei – látva például a lelkes tapsokat vagy Semjén Zsoltot, aki néha alig tudta türtőztetni magát, hogy oda ne rohanjon a szónokhoz, keblére ölelendő –, azért azt meg kell hagyni, hogy Orbán Viktor nem kertelt. Őszinte volt és szókimondó. Bár azt nem tudtuk meg tőle, pontosan milyen nagy változásokra is számíthatunk szeptembertől, de azért el lehet képzelni őket. Összesen 12 évnyi kormányzás után – jelezve, hogy nem elégednek meg csak az újabb négy évvel sem – szinte fenyegetően hangzott, hogy „mi jövünk”. Mármint a ’68-asnak nevezett elit helyett a ’90-esek. Vagyis „az antikommunista, keresztény elkötelezettségű, nemzeti érzelmű nemzedék”.

Ha valaki nem vette volna észre, nálunk már régóta itt vannak. Nemcsak jelzésértékűen, hanem teljes valójukban, hogy azt ne mondjuk, teljes fegyverzettel. A magyar miniszterelnök – az utóbbi időszak európai választásai nyomán – most abban bízik, hogy ők jelentik egész Európa jövőjét. Egykor a Szovjetunió és hű – valamint kevésbé hű – szövetségesei is hasonlóképpen gondolkodtak. Azt már tudjuk, annak mi lett a vége.

Most csak annyit mondhatunk, az abszurd jelenségek sosem nőnek az égig. Egyszer minden visszatér a normálishoz.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!