A modern idők legrövidebb kampányában vagyunk benne. A Fidesz úgy döntött, hogy ennek a kampánynak fontos részévé teszi az emlékezetpolitikát.

 
Gerbner György

A Veritas Intézet megalakítása, Kerényi Imre ötletrohamai, a Schmidt Mária-féle Sorsok Háza megépítése, a Szabadság téri emlékmű gondolata nyilván nem véletlenül születtek a kampányra időzítve. Sokan gondolják, hogy itt tematizációs csapdáról van szó: miközben az ellenzék az értelmiségi felháborodásnak engedve beleáll ezekbe az emlékezetpolitikai témákba, addig sem a foglakozik a valóban veszélyes társadalom szétszakadásával, a maffiaállam kiépülésével, a Fidesz-oligarchák és Orbán Viktor gazdagodásával. Nem tudom, hogy ezek a lépések, hogyan illeszkednek ebbe a stratégiába – de ennek az írásnak nem is ez a tárgya. Sokkal inkább az, hogy az emlékezetpolitikai csatározás felszínre hoz és megjelenít egy mélyebb problémát is akkor, amikor ezeknek a konfliktusoknak az alapszerkezetét, mintázatát nézzük. Ez nagyjából a következő: a Fidesz tesz egy korábbi határokat feszegető vagy széttörő lépést, amire az ellenzék vagy az érintett társadalmi csoportok tiltakoznak. Némi nyilvánosságbeli felhördülés után új konszenzus vagy legalábbis status quo alakul ki – többnyire elég közel a fideszes felvetéshez. Egy példa a jobb megértéshez: Tormay Cécile utca (még) nincs Budapesten, de emlékműve már meglepi a Mátrában kirándulókat, az országban már több mint negyven helyen lehet Wass Albert utcákba botlani.

Korántsem azt akarom mondani, hogy a felháborodás, a tiltakozás nem indokolt, csak mert a hatalom következetesen átlép az ellenvéleményeken. De észre kell vennünk, hogy ezekben a csatákban a nem orbáni világ mindig reaktív, az orbáni provokációkra reagál (még egyszer: többnyire helyesen). Ami viszont hiányzik, ami nincs benne ebben a képletben az a szabadság, méltányosság és befogadó hazaszeretet kultusza és az ebből fakadó akciók, projektek, hősök. Ez a hiány nem esetleges és véletlenszerű. A „Másik Magyarország” legitimitását alapvetően még mindig a szakértelemből, a közgazdasági racionalitásból és az „élni és élni hagyni” amúgy szimpatikus, de jelen körülmények között ellenhatékony ideológiájából származtatja az ellenzék. Az emlékezetet és az eszméket macerás területként átengedik a Fidesznek, amely köszöni, ha már így alakult, a saját képére formálja a múltat, jelent s jövendőt. És ezzel nem áll szemben semmilyen hatékony vízió, kultusz – csak a csodálkozás, hogy a fiatalok a nem létező kínálatból a rertográd magyar jobboldal árnyalatokban különböző fogásait habzsolják.

A helyzet azonban mégsem reménytelen.

Egyrészt ennek a kínálatnak a megváltoztatását nem lehet a pártoktól várni – szerencsére. Nem antipolitikai populizmus mondatja ezt velem, hanem mert a világon ez általában így működik. Bár az orbáni direkt politikai emlékezetlegózásra is vannak példák, de a hatékony, a szabadság, a méltányosság és a befogadó hazafiság értékeit hordozó, azonosulást kínáló gondolatok és mítoszok általában nem politikai megrendelésre születnek. Almodóvart nem Felipe Gonzales találta ki, Mick Jagger sem a Tony Blair fejéből pattant ki – még ha Semjén Zsolt lázálmaiban így is képzeli. Ottlik Gézának sem azért kell főhelyen állnia a Szabadság Pantheonjában, mert Bajnai vagy Gyurcsány kedveli, hanem mert, az aki. És ha már gyerekholokauszt, akkor a Schmidt Mária–Gerő András párosnak fel van adva lecke, ugyanis a populáris kultúrában ennek néhány éve már megrázó, és ha jól látom, nagy hatású mementója született. Ám ezt nem a kultúrpolitika szülte, pláne nem politikusok, hanem a Neurotic együttes hajdani frontembere, Pajor Tamás írta meg Rosenberg Dani című számában.

A másik meglepő fejlemény az, hogy a globalizált tömegkultúra mennyire nem az orbáni világ értékeit erősíti. Bár az ifjú konzervatívok próbálják magukat trendiként eladni, a világ – a kultúrában bizonyosan – nem a NER szabályait követi. Kell a macsó, asszonyverő közeg ellen jobb kiállás, mint Tarantino Kill Billje vagy a Jackie Brown? Kell-e az autoritás ellen való lázadásra, az önálló gondolkodás dicsőítésére jobb példa, mint a Harry Potter vagy a Mátrix? Vagy hogy egy másik kedves neokon népszokás a „nyuggerezést” említsem: kell hatékonyabb ellennarratíva az idős kor újragondolásához, a nyolcvan feletti méltóság bemutatásához, mint a Clint Eastwood Gran Torino című filmje?

A rövid válasz: persze, hogy kell – mert ezek a történetek, mivel esetlegesen ágyazódnak a magyar közegbe, könnyen távolíthatóak. De mégis ott vannak, népszerűek és könnyen használható építőkövei lehetnének egy nem a NER értékeit kivetítő gondolatkör megjelenítéséhez.

Harmadszor ott van a hagyományos kánon, zsenik sorozata: Adytól József Attiláig, Radnótitól Jancsóig. Itt az a kérdés, hogy őket meg lehet-e jeleníteni, közel lehet-e hozni az új generációkhoz. A tartalom ott van: a csatornát a kiszerelést kellene kitalálni, modernizálni, leporolni.

E leporolásnak része a kánon újragondolása is. Meglep például, hogy George Gerbnernek nincs szobra – ami azt illeti sok-sok szobra – Budapesten. Gerbnerről mindenki, aki tanult szociológiát vagy médiát, tudja, hogy a televízió és az erőszak viszonyát vizsgálva iskolateremtő kutató volt. Kevésbé ismertek előéletének részletei, pedig ezek sem érdektelenek. Gerbner György a szépreményű néprajzos és költő húszévesen, 1939-ben emigrált Budapestről, mert elviselhetetlennek tartotta a Horthy-kor ma leginkább kedélyesnek ábrázolt antiszemitizmusát. Amerikában előbb újságíró lett, majd 23 évesen nem kis nehézségek árán besoroztatta magát az amerikai hadseregbe, hogy harcoljon a fasizmus ellen. Itt az ejtőernyősökhöz kerül, majd különleges kiképzést kap robbantásokra és más szabotázsakciókra. Előbb Olaszországba harcol, majd 1945 januárjában harmadmagával ledobják a mai Szlovéniában, hogy társaival diverzáns akciókat hajtson végre. Beugrik az embernek a Becstelen Brigantyk, de a valóság kevésbé könnyed: miután csatlakoznak partizánokhoz, a háború végére 400-ból 70-en maradnak. A háborút követően Ausztriába vezénylik, ahol a magyar hadifoglyok átvilágításban vesz részt, többek között ő azonosítja Sztójay Döme volt német követet és miniszterelnököt. A Kis Újság korabeli beszámolója szerint a háborús bűnösöket Budapestre szállító „repülőgépet Gerbner hadnagy vezette”. Néhány hónapig még Magyarországon maradt, ekkor ismerkedett meg feleségével, majd Amerikába visszatérve leszerel és egy páratlanul sikeres akadémiai karrierbe kezd: egyebek mellett 25 éven át vezeti a Pennsylvaniai Egyetem Annenberg médiaiskoláját, amely a terület meghatározó intézményévé vált. Egy példaértékű élet, a szakmai nyilvánosságon kívül alig ismeri valaki Gerbner nevét, különösen előéletét. Lehetne szobra neki is – mondjuk, a Hálaadás templomával szemben, szemmel tarthatná Horthyt. Kétlem, hogy Andy Vajna kiaknázza majd a történetben rejlő hollywoodi potenciált. De ennél többről van szó, amit egy jelenből vett példa talán jobban megvilágít.

Ma a kormány nagy vehemenciával – és saját szempontjából helyesen – látott hozzá a Cseh Tamás-kultusz intézményesítéséhez. Hagyjuk most, hogy Cseh Tamás életműve mennyiben NER-kompatibilis. Amit érdekesebbnek tartok, hogy mint ez köztudott, a legnagyobb hatású első Cseh Tamás-lemezek duóban készültek, egyenrangú társa egy másik zseni, Másik János volt. És bár Cseh Tamás is sokoldalú tehetség volt – mint dalnok rendszeresen feltűnt Jancsó Miklós filmjeiben a ’80-as években –, de Másik János valódi őstehetség, zenei polihisztor. Hogy mást ne mondjak, számtalan filmzene mellett a ’70-években a korszakos Dimenzióban játszott jazzt, aztán Cseh Tamással az utánozhatatlan magyar sanzonokat, továbbá olyan kultzenekarokban muzsikált, mint a Trabant, vagy a Balaton, mellékesen pedig az Európa Kiadó zenei lelke is ő. Nem azt követelem, hogy azonnal állítsunk szobrot Másiknak – bár megérdemelné. De hol az a tisztelet, elismerés és respektus, amit ő már messze kiérdemelt, nemcsak a másik oldal kultuszaival összehasonlítva, hanem saját teljesítményéért is? Hol van az az érzékenység, az a közhangulat, a nyilvánosságnak az a szerkezete, ami megadná Másiknak – és vele nekünk maguknak is –, ami jár?

És ez lenne a kulcsmomentum. Írtam már néhányszor a pervertált paternalizmusról, amikor meg lázadásunkban is a politikai szereplőktől, egy Jó Vezetőtől várjuk a megoldást. Ne tegyük, csalódni fogunk! Bár kétségtelenül vannak olyan területek, ahol a politikának nagyobb a kompetenciája, mondjuk, ilyenek az adótörvények, de a kultúra, az értékek és történetek, jelentések és mítoszok bonyolult hálózata nem ilyen. Amit itt tehetünk, az az, hogy saját magunkban hagyjuk leülepedni a felkavarodott sarat, a megtalált belső békével igyekezzünk eljutni a tisztelet kultúrájáig. Tanuljuk meg fel- és elismerni az értékeinket, ennek a Másik Magyarországnak az értékeit – ha ez megvan, akkor a többi szinte már megy magától. A Szabadság Pantheonját előbb magunkban kell felépíteni, a saját hőseinkkel, leporolt és aktivált mítoszokkal. Ha ezzel kész vagyunk, akkor előbb-utóbb a közgondolkodásban és a köztereken is látható lesz majd.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!