Van az emberi tragédiáknak egy sajátos válfaja, amikor könnyebben rugaszkodunk neki a társadalom általános állapotára vonatkozó állításoknak, mint más hasonlóan esetekben. A Blaha Lujza téren egy hete öngyilkos férfi nem csak tragikus tettével vonzza a felajzott közérdeklődést. A viharos sajtóvisszhangokat nem is a halál ténye uralta, hanem az eseményt övező közöny, hogy a város egyik legforgalmasabb pontján heverő meztelen holttesthez sokáig senki nem mert odamenni.
A szociálpszichológiának van egy éppen idevágó története, amit Síklaki István kollégám angyali türelemmel igyekezett a különböző sajtótermékekben teríteni az elmúlt napokban. Röviden: 1964-ben Kitty Genovesét, az akkor 28 éves pincérnőt egy márciusi hajnalon otthonától 30 méterre megtámadott és sok késszúrással megölt egy férfi. Az eset azért kapott a nagy nyilvánosságot, mert Genovese Queens sűrűn lakott részen élt, így 38-an hallották segélykiáltásait a 30 percig tartó támadás során. A bűntényt hasonlóan felháborodás követte, mint a Blaha Lujza téri öngyilkosság körülményeit – mivel magyarázhatjuk azt a közönyt, hogy az emberek sokasága nem avatkozott közbe? Ennyire önzőek, érdektelenek, esetleg gyávák vagyunk? Két szociálpszichológus, Darley és Latane mára klasszikussá váló kutatásukban más eredményre jutott. Azt bizonyították, hogy éppenséggel az érintettek, a szomszédságban lakók nagy száma volt probléma. Egyfajta felelősségmegosztás működött, mindenki azt hitte, valaki más már értesítette a rendőrséget. Elképzelhető, hogy más elemek is közrejátszhattak – például, hogy a rendkívüli helyzetekre nem rendelkezünk olyan eligazító szereptudással, amelyet könnyeden alkalmazhatunk –, de akármelyik magyarázatot is találjuk szimpatikusabbnak, nem árt észben tartani: aligha vagyunk annyira szörnyűek, mint amennyire a döbbenet által hevített általánosítás első pillanataiban gondolnánk. Nem a média felelősségéről akarok értekezni. „Valahol” az újságíró is ember, a jó újságíró talán még inkább, érzi, amit érzünk, látja, amit látunk, jó esetben még ennél többet is. Azért lehetett elsöprő a közöny, az érdektelenség érzése a sajtóbeszámolókban, mert ma a lecsúszó, bizalomhiányos, egzisztenciálisan fenyegetett társadalom a szorongása vetül ki egy ilyen extrém esemény kapcsán. Az „ilyenek (közönyösek, elidegenedettek) vagyunk” futótűzként terjedő médiahisztériája valójában arról a bizonytalanságról szól, nem tudjuk, milyenek vagyunk – és tartunk tőle, hogy ilyenek is lehetünk. Magyarán, egy ilyen tragédia metafora, hasonlat, megszemélyesítés. Persze, a magyar társadalom lelki állapotával nagyon sok gond van, de azért nem úgy áll a helyzet, hogy sokezernyi közönyös emberre jut egy-egy érző szívű lény. Magunkkal, mint magyar társadalommal, lehetünk egy kicsit megengedőbbek.
Ám a hét másik borzalmas eseménye megmutatta nemcsak azt, hogy a Gonosz itt jár-kel közöttünk, hanem azt is, hogy milyen helyzetekben kellene keményebben fellépnünk. A kemény fellépésnek nagy divatja van manapság a hajléktalanok, a nyugdíjasok, a gyerekek, általában a gyengék és elesettek ellen. Különös módon ezt a keménységet az állami szervek mintha elfelejtenék teljesen, ha a saját maguk alkalmatlanságáról van szó. Pedig az elmúlt hét legborzalmasabb híre a gyerekeit kínzó szigetszentmiklósi család története volt. A két szadista szülő, a sajtóhírek szerint, több mint egy évtizeden át módszeresen verte, megerőszakolta, patkánnyal és csótánnyal etette három gyermekét. A gonosszal foglalkozó szociológiai irodalom ismeri ezt a típust: aki nem a körülmények áldozata, nem manipulált, megtévesztett, hanem a brutális fájdalomokozás által okozott kéj vezérli. De miközben ennek a történetnek a két aberrált szülő és az áldozattá vált rettenetes sorsú gyerekek a főszereplői, rettenetes és botrányos az a kép is, ami az állami szervek működéséről felsejlik. Mivel mindig is voltak ilyen emberek, a civilizált állam többek között azért jött létre, hogy megvédje a rászorultakat – legtöbbünket – az ilyen ragadozóktól. Különösen, ha gyerekekről van szó – a modern állam intézmények sokaságát hozta létre az ő védelmükben. Ezek az intézmények itt és most csődöt mondtak. A szigetszentmiklósi iskola igazgatója elmondta az Indexnek: „A megkínzott gyerekek már évekkel ezelőtt beszéltek az erőszakról a tanároknak, az iskola lépéseket is tett, de négy éven át küzdöttek a gyermekvédelmi rendszerben azért, hogy a gyerekeket kiemeljék a családból. Az igazgatónő nyilatkozata szerint a családsegítő is tudott arról, hogy a gyerekek állításuk szerint nemi erőszakot szenvedtek el, sőt, rendőrségi ügy is volt, mégis fennakadtak a bürokrácia útvesztőjében.”
Gyerekvédelem, gyámhatóság, védőnői szolgálat, családsegítő szolgálat, rendőrség, óvoda, iskola, önkormányzat – minimum ezek a szereplők is cinkosok abban, hogy ezek a szörnyűségek, a folyamatos erőszak, kínzás és brutalitás megtörténhetett. Jó esetben az ilyen borzalmaknak a tiszavirág-életű szenzáción túlmutató értelmük is lehet. Ha feltesszük a kérdést, mit kell tennünk, hogy ez ne ismétlődhessen meg, és ha lecsitul bennünk az indokolt indulat, nemigen találhatunk más választ, mint hogy ezeket az intézményeket hatékonyabbá kell tennünk. Nyilván nem az a megoldás, hogy a gyerekvédelmet, gyámhatóságot, védőnői szolgálatot, családsegítő szolgálatot, rendőrséget, óvodákat, iskolákat és önkormányzatokat tovább gyengítjük, hanem képessé kell tennünk őket arra, hogy elvégezzék a feladatukat. Persze el kell távolítani ezekről a helyekről azokat, akik alkalmatlanok – de ide vezet, ha a szociális szféra megbecsülését olyan szinten tartjuk, hogy a szociális munkások szinte önmaguk is saját klienseikké vállnak.
Itt is felvethető, hogy nem minden intézmény működésképtelen, vannak olyan helyek ahol a gyerekvédelem, gyámhatóság stb. hatékonyan működik. Ez igaz, de van két szempont, amit érdemes mérlegelni. Először is, mint azt például az áfacsalások ellen tehetetlen adóhatóság története is példázza, az állami intézmények impotenciája nem egyedi extrém példa, hanem általános állapot. (Megjegyzem, mert ide tartozik: közben az intézmények egy része tapló képet mutat, keménykednek a kisemberrel, de a nagyhalakat érinthetetlennek tekintik.) Másodszor: az intézmények esetében elvileg könnyebb a korrekció, mint a társadalmi értékrendszer tekintetében. Az intézményi hatékonyság mérése, az eredmények mérlegelése, a felelősség megállapítása, mind a normális működés részét kellene, hogy jelentsék. Annál is inkább, mert semmi nem rombolja jobban közbizalmat, mint akár egyes intézmények e történethez hasonló látványos kudarca.
Az állami intézmények hatékonyságromlása nem három éve kezdődött. De ahhoz, hogy ezt a folyamatot megállíthassuk, megfordíthassuk és elindulhassunk egy élhetőbb és működőbb ország felé, a jelenlegi perverz elosztási viszonyokat is meg kell változtatni. Nem a felső 20 százalékot kell támogatni egykulcsos adóval, hanem a társadalmi kohéziót szolgáló újraelosztást kell működtetni. Nem futballstadionokat kell építeni egy mifelénk nem létező sport fanatikusai számára, hanem az ellátórendszereket kellene működésbe hozni, növelni e most megbukó intézmények hatékonyságát – ez indíthatja el a magyar társadalmat a közbizalom és a szolidaritás megerősödése felé.
Addig pedig igyekezzünk szeretni felebarátinkat és legyünk bizalmatlanok az állami intézményekkel. Most igazán rajtuk a sor, hogy bizonyítsák, megérik a pénzüket – mármint azt, amit a mi adónkból a fenntartásukra fordítunk. Hogy képesek felismerni és ellátni a feladatukat. Nem a hétköznapi emberek vegzálását, hanem egyebek mellett a szörnyetegek kiszűrését és megfékezését.
A szerző szociológus, az ELTE TÁTK szociálpszichológiai tanszékének vezetője
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
