A mérnök úr kis társaságával belépett a Twin Peaksnek keresztelt étterembe, és elbődülte magát:
– Cooper ügynök heréit kérem, rántva!
A kívánságba beleremegett az egész siófoki Aranypart. Akkor már túl voltak egy-két izgató nevű koktélon, a neonfényes Cupido bárban sorra döntötték le a veszélyes keverékeket.
A társaság meglehetősen vegyes képet mutatott. Egy négytagú pesti család: tanítónő anya, teherautósofőr apa és két szemtelen arcú tinilány, valamint a klán siófoki tagozata, azaz a vízmérnök nagybácsi és néprajzos neje mulattak a lídón. Volt mit ünnepelniük: azon a ’93-as nyáron megfogták az isten lábát, rájöttek, hogyan kell pénzt keresni, ami a fenti szakmák ismeretében, eddig nem ment nekik valami jól. Az alföldi rokonok küldték a dinnyét, a pesti lányok árulták a siófoki nagystrandon, a balatoni nagybácsi összeköttetései révén a helyszínt biztosította, a néprajzos nagynéni pedig rájött, hogy a szeletelt dinnyék itt sem aratnak nagyobb sikert, mint bárhol máshol.
Egyik reggel a forgalom híján unottan ücsörgő unokahúgainak levezette:
– Lecsurog a lé az állukon, a könyökükön, ragadnak, jönnek rájuk a legyek meg a darazsak. Nem szeletelni, darabolni fogunk – tette hozzá vérszomjas mosollyal.
– Oksi – válaszolták a lányok, akiknek minden mindegy volt, mint általában a pesti tinilányoknak. A nagynéni elment a vendéglátós nagykerbe, és jól bevásárolt műanyag kistálakból, minivillákból és papíresernyőcskékből. Megmutatta a lányoknak, hogyan kell kis háromszögekre vagdosni a dinnyét, és úgy forgatni a tálkában, mintha sok lenne és mag nélküli, és hogy hogyan lesz mindez az esernyővel megfejelve olyan roppant elegáns, hogy a tetűlétrás, tetovált német a francia Riviérán érezze magát. Kis adag 60, nagy adag 90. Forintban, verstehen?
Hármat tapsolt, és beindult a pénzgyár. Kígyózó sor állt a stand előtt, a dinnyékre csurgott a slaugból a víz, a lányok a vevők szeme láttára vagdosták a dinnyéket, egyre tökéletesedő technikával. Olyan jól ment a biznisz, hogy háromszor kellett árat emelni, az irigységtől sápadozó butikosok pedig megpróbálták utánozni őket: a felfújt gumimatracok takarásában kisbicskával nyiszatolták a zöldségestől vett dinnyéket, hogy két-három tálat kirakhassanak a labdák közé.
A szomszédos Dinó ételbár tulajdonosa hajnalonta vérvörös fejjel figyelte a dinnyével megrakott IFA-kat, fejben osztott-szorzott, mennyi jöhet ki ebből a mérnök úréknak, és ugyanehhez neki hány hekket kellene kisütnie. Azon a nyáron a körzeti orvos a duplájára növelte a büfés vérnyomáscsökkentő adagját, és azt mondta, nem biztos, hogy megéri a szezon végét.
Augusztus 20-án véget ért a balatoni nyár. A kis társaság számolt, a bérelt panellakás lábszagú padlószőnyegére felhalmozták a keresett pénzt. A tízesekből és húszasokból tornyokat és más formációkat építettek. A mérnök úr úgy érezte, itt a pillanat, hogy megünnepeljék a család sorsának jobbra fordulását, mindenki az ő vendége.
A lányok felöltötték új topjaikat és farmerszoknyáikat, amelyeket a butiksoron vettek egyre növekvő keresetükből, és eloszlatták anya és apa aggályait, akik azért jöttek, hogy hazavigyék őket. A siófoki Petőfi sétányon már csak azok grasszáltak, akik végigdolgozták a szezont. Ahogy a kis csapat végighaladt az üzletek és vendéglátóhelyek előtt, rajongó pillantásokkal találkozott, a dodzsemes fiúk még a baseballsapkájukat is levették. A jégkásás belesúgta a tetoválósrác fülébe:
– Itt jön a Dinnyebáró!
A név szájról szájra terjedt, már a híres platánok is ezt susogták. Ment a Dinnyebáró, belekarolva a tinilányokba, helyről helyre jártak, szórták a kissé ragadós, kissé poshadt szagú aprót, darazsak dongták őket körül, és az Aranyparton minden kívánságukat teljesítették.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
