A gerincesek külön állatfajt képeznek. Különösen a fizikoterápián. A gerinc ugyanis nagyon tud fájni. A reuma vagy a köszvény bolhacsípés hozzá képest. És az emberek éppen úgy, mint ahogy a nagy örömeiket, a nagy szenvedéseiket is szívesen megosztják egymással. Így aztán a fizikoterápiás kezeléseken – gyógytorna, mágnesterápia, elektroterápia, masszázs, balneoterápia stb. – általában szoros, bensőséges ismeretségek alakulnak ki.
Dokit mindenki Dokinak hívja, még a dokik is. Régóta furdalta az oldalamat, hogy milyen doktor (nyugdíjas jogászra tippeltem), mígnem egyszer egy közös súlyfürdő oldott hangulatát kihasználva megkérdeztem tőle.
– Szerelemdoktor vagyok – közölte szerénykedő mosoly kíséretében.
– Netán pszichiáter?
– Dehogy. Műszakin végeztem és soha eszembe se jutott volna, hogy a kisujjamat is megmozdítsam a doktori cafrangért, mígnem egyszer szerelembe nem estem. De olyan szerelembe ám, aminek létezéséről korábban elképzelésem se volt.
Mint az ágyú, úgy belezúgtam egy nálam két évvel idősebb, elvált asszonyba. Nem volt se éjjelem, se nappalom, csak rá gondoltam mindig. Végül úgy tudtam egyáltalán létezni, hogy hihetetlen önuralommal beosztottam magamnak, óránként csak tíz percig gondolhatok rá. Innentől kezdve minden óra ötven percében arról a tíz percről álmodoztam, amikor majd rá gondolhatok. Vajon manapság is léteznek még ilyen határtalan szerelmek?
– Nem tudom, én nős vagyok.
– Diánának hívták. Szőke haj, zöld szemek, tökéletes alak. Egyszer sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, hogy megéreztem a hajának illatát… Hetekig nem tudtam aludni utána.
Doki akkor már egy nagyvállalatnál dolgozott technológusként. Vissza-visszajárt az alma mater több tanszékére is szakmai ügyekben. Egyszer az egyetemi ebédlőben sodródott Diána mellé és mire a süteményhez értek, már fülig belészeretett.
Diána egyébként a tanulmányi osztályon dolgozott és a doktoranduszok ügyes-bajos dolgait intézte.
– Annyi esélyem se volt a nőnél, mint hintalónak az Epsomi Derbyn. Ott nyüzsgött körötte az egyetem összes alfahímje, de számukra is megközelíthetetlen volt. Az egyetemi legendárium szerint korábban két évig volt házas, részeges katonatiszt férje ütötte, verte. Egy életre elege lett a férfiakból. Igaz vagy nem, minden férfi lepattant róla, akárhogy próbálkozott.
Doki egy teljes évig sündörgött Diána körül anélkül, hogy egy tapodtat is előbbre jutott volna. Kipróbált minden szóba jöhető férfitrükköt, sőt még teljesen eredetiket is kitalált, hiába.
– Egyszer aztán, amikor már sokadik alkalommal eredménytelenül próbáltam elcsalni egy gyertyafényes vacsorára, végső kétségbeesésemben eszembe jutott egy ötlet. És ha, mondjuk, ledoktorálnék, és ebből az alkalomból hívnám meg ünnepi vacsorára, akkor is nemet mondana? – kérdeztem. Mintha egy pillanatra rés támadt volna a pajzson. Egymással szembe találta magát a női ösztön és a szakmai kötelesség. Végül kompromisszum született. Talán – mondta és hozzátette, a hídon akkor kell átmenni, amikor odaértünk.
Doki mint az őrült, úgy ugrott neki a disszertációnak. A gyár, a könyvtár és a laboratórium között osztotta meg az idejét.
Voltak időszakok, amikor csak két-három óra alvásra tellett éjszakánként. Ráadásul a témába is alaposan belenyúlt. Ahogy haladt előre a kutatásban, egyre ismeretlenebb terepen találta magát. Szerelmét csak hébe-hóba látta, akkor is inkább hivatalos doktori ügyekben tudott vele szót váltani.
A vége csak az lett, hogy másfél év kemény munkájának eredményeként elkészült a disszertáció. A sikeres doktori vizsga után – amin Diána is részt vett – szokás szerint pezsgőt bontottak.
– Na, akkor elérkezettnek láttam az időt, hogy behajtsam az ígért vacsorát. Diána még emlékezett az ígéretére, el is pirult egy kicsit, majd odasúgta: – Valóban tettem egy halvány ígéretet, de azóta változott a helyzet. Egy hete újra férjhez mentem – mondta és megmutatta hatalmas briliánssal kirakott jegygyűrűjét.
Kiderült, hogy amíg Doki a dolgozatával volt elfoglalva, addig egy NB I-es focista csak becselezte magát valahogy a tizenhatoson belülre.
– Akkor és ott azt hittem, vége a világnak – fejezte be a történetet Doki.
A kezelésnek vége volt, kifelé caplattunk a medencéből.
– Sajnálom – mondtam. – Ez egy nagyon szomorú történet.
– Nyugi, van happy end is – biztosított mosolyogva. – Az a doktori értekezés egész jól sikerült. Kicsit még dolgoztam rajta és nemzetközi szabadalom lett belőle. Ma 84 országban használják. Egyébként gyalog van? Elvihetem valahová? Ha igen, akkor szólnom kéne a sofőrömnek…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
