Az éhség a legjobb szakács, s a látványos csúcstalálkozó legjobb rendezője a politikusok lebírhatatlan sikeréhsége. Jelen esetben Donald Trumpé, az egykori tévécelebé, akinek égetően szüksége volt a világpolitika legnagyobb szereplési lehetőségére az őszi kongresszusi választások előtt, amelyek sorsát is meghatározhatják, hiszen a demokraták többségbe kerülése a képviselőházban esélyessé teheti ellene az alkotmányos eljárást.
A phenjani diktátorok, Kim előtt apja is, két évtizede törekedtek a kézfogásra az amerikai elnökkel. Nem pótolták azt a békére áhítozó szöuli államfők, de még a (fogolyszabadítás végett) Észak-Koreába Canossát járó exelnökök, Carter és Clinton sem az igazit, a Fehér Ház lakóját. Akik azonban, lett légyen (még hivatalban) Clinton, majd Bush, aztán Obama, nem óhajtották persona gratává tenni a totális diktatúra fejét. Ha kényszerültek is, látva atomfegyverkezését, alkudozni, sőt alkukat is kötni vele, de jó okkal tartották azt alacsonyabb szinten, hiszen Phenjan sorra szegte meg ígéreteit, s így legalább nem az elnök tekintélyét rombolva.
Mérhetetlen önhittségében a magát alkukirálynak képzelő (bár üzleteivel túl sokszor befuccsolt) Trump kacsája tehát, hogy végre neki sikerült összehoznia a „történelmi” találkozót Kimmel: elődjeinek egy szavába került volna, s a diktátor rohan Szingapúrba vagy bárhová (hamarosan nyilván a washingtoni Fehér Házba, ahová máris meghívták). Ráadásul mind Phenjanban, mind az új, békebarát elnököt választó Szöulban jól ismerték Trump hiúságát és hajlamát a hirtelen, végig nem gondolt döntésekre. A szingapúri csúcsot Kim és Mun erre számítva készítették elő, kezdve a téli olimpiával, s amikor Trump éppen visszatáncolt a szintén kapásból elfogadott csúcstól, a dél-koreai meglengette a Nobel-békedíjat, amivel az elnök „utolérhetné” vélt nemezisét, Obamát. Holott legfeljebb másik elődjét, ifjabb Busht pipálta le csúcspartnere ajnározásában, aki egy csúcson belenézett Putyin szemébe és „őszinte embert” látott, akiben megbízhat. Ahogy most Trump Kimben.
Elég visszatekinteni az elmúlt negyedszázad phenjani ígéreteire, hogy kételkedjünk e megbízhatóságában. Az atommentesítést sem először vállalták a Kimek, no persze végcélként, vagyis mást értve rajta, mint teszem azt a Kadhafi t leszerelő Trump-tanácsadó Bolton, akit most érdemes lesz figyelni. Szóval Kim szép szemének kellene elhinnünk, amint Trump láthatóan, hogy a rezsimjének garantálójaként teremtett atomarzenálját kész beáldozni, nem csupán – gazdasági előnyökért – korlátozni. Amikor Phenjanban atommentes félszigetről beszélnek, az éppenséggel a délnek nyújtott amerikai védelmi garancia megvonását jelenti. Amire Trump mintha késznek is látszana, hiszen akként fújta le a déliekkel közös hadgyakorlatokat, hogy sem Szöult, sem saját tábornokait nem értesítette előre.
Konkrét sikereket – parolázást a főhatalom elnökével, hadgyakorlatstopot – tehát Kim vitt haza Szingapúrból, Trump még annál is kevesebbet, amennyit elődei csúcs híján is, méghozzá ellenőrzéssel (hát még Obama Teherántól). Bár ők is hiába, hiszen Phenjan nem állt meg az atomarzenálig, amivel most Kim tavaly ősz óta bízvást blöffölhetett. S Trump azt a háborús veszélyt enyhítette, amely főként az ő fenyegetőzéséből adódott. Most a háborús retorikát felváltják a békeszólamok, s amiben igazi profi: az öndicséret. De egy diktátor domesztikálását nem parolázásokon lehet lemérni. Maga Trump sem zárta ki, hogy nem lesz belőle semmi: „és akkor fél év múlva itt állok, s közlöm, hogy tévedtem, de biztos találok mentséget…”. Ez tényleg biztos.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!