Dragomán György: Földlabda

Karácsony estéjének délutánján Nagyapám a disznóperzselővel olvasztotta a havat és melegítette a földet kint a kertben. Olyan hideg volt, hogy azt éreztem, mindjárt befagy a szemem, amikor szünetet tartottunk és ittunk egy-egy kupaknyi gyógyfüves mentateát kínai termoszból, akkor is egy-egy percre tudtunk csak felmelegedni. Nagyapa azt mondta, ne aggódjak, mert legfeljebb nyolc centi mélyen lehet fagyott a föld, hogyha azon túljutunk, akkor már menni fog minden, mint a karikacsapás, különben is, ha az egyiptomi mérnökök ötezer éve meg tudták építeni a piramisokat, akkor nekünk se szabad megijedni ettől a semmi kis feladattól.

Erre én inkább nem mondtam semmit, csak azt gondoltam, hogy Egyiptomban legalább meleg volt, aztán tekertem tovább a pedálos ásót, amit Nagyapa egy régi varrógépből épített, és tényleg nagyon szépen marta a földet.

Az egész úgy kezdődött, hogy Nagymama abban az évben hirtelen megsajnálta a fenyőfákat. Azt mondta Nagyapának, hogy jaj, szegény fenyőfák, hát minek kivágni őket, minek megölni és elpusztítani őket csak azért, hogy mi egy pár napig örüljünk, hát van elég fenyőfa a kertben, inkább azok közül egyet díszítsünk fel, sokkal jobb lesz mindenkinek.

Nagyapa erre azt mondta, nem érti, hogy Nagymama miért így most, szezon végén kezdte el sajnálni a fákat, hatvanhárom évig egyáltalán nem zavarta, hogy ki kell vágni őket.

Nagymama erre azt mondta, hogy de, mindig is sajnálta, mindig is elképzelte szegényeknek a szomorú halálsikolyát, csak épp nem mondta, de jobb később, mint soha, kimondta, tessék, szegény fák, szegény-szegény fák.

Nagyapa erre azt mondta, hogy szerinte meg csak azért jött rá Nagymamára ilyen hirtelen ez a nagy környezetvédelem, mert sajnálja a karácsonyfára a pénzt, azért, mert idén nem lesz ingyen karácsonyfa, mert összeveszett Ili nénivel, és idén nem kapunk az Ili néni erdész férjétől fát bikatökéért cserébe, ahogy eddig mindig.

Nagymama erre azt mondta, hogy ahhoz Nagyapának semmi köze, és a bikatökéhez sincsen semmi köze, mert a bikatökét is egyedül ő szerezte, a Tóni mészáros felesége fizetett mindig bikatökével a kártyavetésért, és azt úgyse ette volna meg senki az egész családból, semmi másra nem volt jó, minthogy Ilikével karácsonyfára cserélje, mert Ilike azt mondta, hogy a férjének az direkt jót tesz.

Nagyapa erre azt mondta, hogy igen, pontosan, és ha Nagymama nem fitymálta volna le Ilike új kosztümjét, akkor nem vesztek volna össze, és akkor nem kéne sajnálni a fenyőfákat, de Nagymama nagyon téved, hogyha azt hiszi, hogy ő azért, hogy egy százast megspóroljunk, hajlandó lesz kint, a farkasordító hidegben énekelni a mennyből az angyalt meg térdig érő hóban bontogatni az ajándékokat, nem-nem, ilyesmiről szó sem lehet.

Nagymama erre azt mondta, még jó, hogy nem fogunk a hóban bohóckodni, hanem Nagyapa végre megint hasznát veheti majd a mérnöki tudásának, annyi csak a feladat, hogy a legszebb fenyőfát szépen bevarázsolja ide a nagyszoba sarkába, olyan földgömbbe vagy mibe, hogy újév után szépen vissza lehessen ültetni a többi közé a sorba.

Nagyapa erre azt kiáltotta, nem gömb, hanem labda, Nagymama szégyellheti magát, hogy még ennyit se tud megjegyezni.

Aztán még veszekedtek egy darabig, de mégiscsak az lett a vége, hogy felvettük Nagyapával a pufajkánkat meg a kucsmánkat meg a bundakesztyűnket, és kimentünk a garázsba, és Nagyapa egy törött krétával elkezdte felrajzolni a tervet az ajtó belső oldalára.

Eltartott vagy félóráig is, Nagyapa többször is letörölte az egészet a kucsmájával, egyszer azt hittem, a földhöz is fogja vágni, de aztán mégiscsak azt mondta, kész, megvan, úgy be fogjuk repíteni a karácsonyfát a házba, mint az angyalok, Nagymamám csak pislog majd a meglepetéstől.

Először a disznóperzselővel elolvasztjuk a havat, aztán, amikor a fagyott föld kiolvad, körbeássuk a fát a kerekes ásóval, aztán, amikor leértünk a gyökérszintre, rákötjük szépen a törzsére a régi hegymászókötelet, amit előtte átvetünk a diófa harmadik elágazására akasztott csigán, aztán Nagyapa beindítja a kisfiátot, amit előtte felbakkolunk és leszereljük mind a két hátsó kerekét, és az egyiknek a felnijére rákötjük a kötelet, és aztán a fenyőfát felhúzzuk a diófára, és aztán a dióvető botokkal szépen a tető fölé lendítjük, és a tetőről előtte leszedjük a cserepeket, és kibontjuk a padlásdeszkákat, és aztán azon a lyukon keresztül beengedjük szépen a fát pont a nagyszoba sarkába, de úgy, hogy a gyökerén a földlabda pont a régi fürdőkádba fog beleilleszkedni, amit előtte odaállítunk szépen a nagyszoba sarkába, és utána már más dolgunk nem lesz, mint visszatenni a tetőre a deszkákat és a cserepeket, és letakarni egy pokróccal a fürdőkádat, hogy ne látszódjon, és feldíszíteni a fát, aztán kész, kezdődhet is a karácsony, énekelhetjük is a mennyből az angyalt.

Ásás közben végig a terven gondolkoztam meg a régi egyiptomi mérnökökön, meg azon, hogy vajon mennyi van még hátra, és akkor Nagyapa elővette a zsebéből a colstokot és megmérte, hogy milyen mélyre ástunk, és azt mondta, hogy még legfeljebb félóra, és már hozhatjuk is a kötelet, úgy betesszük a fát a házba, mint ahogy az egyiptomi mérnökök tették át az Abu Szimbel-i sziklatemplomot, és tudtam, hogy ezt csak azért mondja, hogy megkérdezzem, hogy az mi volt, és ő elmesélhesse, de azt is tudtam, hogyha elkezdi mesélni, akkor aztán tényleg nem leszünk készen sose.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!