Összeszedem minden bátorságomat és elindulok én is. Hátha sikerül beférkőzni a nagyok, a szépírók közé. Mert hát annyi, de annyi a múzsa mostanság, akár a lakodalmas kutya, hányják ránk a csókokat. Itt kérem, a téma tényleg az utcán hever, és nincs nap, hogy ne botlanánk bele mindig egy újabba.
Csak fel kell csippenteni közülük egyet és nekiveselkedni az írásnak. Meghirdették tegnap a drámaíróversenyt, csak a címet adják meg ilyenkor, ebből kell egyetlen éjszaka művet faragniuk a szerzőknek, a színészcsapatnak pedig másfél nap alatt előadást. „Nem vicces – Bölcs vezérünk feje az ostornyélen” – ez az ihletet adó cím az idei megmérettetésre.
Lehetne, mondjuk, egy kultúrpolitika-kompatibilis, vagyis olcsó színpadképpel megvalósítható darab. A főhős, a bölcs vezér, ugyebár, az íróasztala mögött ül. A darab végéig ülve marad – esetleg utána is, de ez már más tészta –, föl nem áll soha, csak ül és vár. A narrátortól tudjuk, hogy már több hónapja van így a várásba belemerevedve. Közben azért beszél, nevet majd a közönség, hiszen vicceseket mond: mindenkinek mást és mást. Jönnének a színre öltönyösök, amolyan bankárformák, tőlük pénzt kérne szép szavakkal, simulékony modorossággal biztosítaná őket maximális nagyrabecsüléséről, teljes körű odaadásáról, feltétel nélküli egyetértéséről. Kell a pénz nagyon, üres a kassza, kiderül a néző számára hamar. Aztán bankárok el, színre talpig trikolórba bújtatott békés polgárok jönnek menetben, nyomukban zavart tekintetű lengyelek. Itt kerülne elő az ostor, amit a bölcs vezér csattogtat, közben fennhangon gyalázza a bankárformákat, nem leszünk gyarmat, ezt süvölti. A polgárok tapsolnak, éljenzik, nevét lengyelül és litvánul skandálják. A közönség eleinte nevet, de hogy ez az egész mégsem olyan vicces, onnan tudná a tisztelt publikum, hogy a díszlet omlani, repedezni kezd, szegényes és lepusztult lesz körös-körül minden. Függöny.
De lehetne egy nagyobb szabású produkció is. Hol Dunára néző hatalmas dolgozószobában, hol futballstadionban játszódna. Itt a főhős nem is a bölcs vezető, ő csak a főszereplő, a kulcsfigura mindig a háttérben ólálkodik, csak kontúrjait látjuk, teljes neve el sem hangzik egyszer sem, csak Lajosként emlegeti mindenki. A nyitóképen a vezető éppen vidéki meccsen szotyizik, köpködi a héjakat kifelé, bele padtársai ölébe, ők magyar nemzeti összterméket képviselik ott, a narrátortól tudjuk. Némiképp zavartan, de alázatos mosollyal söprik a szemetet magukról, közben a Lajosról sutyorognak, némi félelemmel szemükben, próbálnak a vezető ülepéhez egyre közelebb férkőzni. Vezető feláll, a kordonon átnyúlva veregeti hátba a megtiszteltetéstől majd hasra eső alkotmánybírót, aki egy pillanatra el is felejti, mi lenne neki a dolga hivatalból.
A szünet után a Duna-parti irodában folytatódik az előadás, a vezetőt íróasztala mögött jegyzetelni látjuk, a végig a színfalak mögött maradó Lajos diktál neki. Földeket említ, több száz hektárt, milliárdos állami hitelről, közbeszerzésen nyert építkezésekről beszél határozott hangon, kommunikációs kampányokról szól, médiatámogatásról, de még a vörösiszap-újjáépítésről is. Időnként bizonyos Zsolt jön balról és egy bőrönddel távozik jobbra. Közben a háttérben kivetítőkön látjuk az archív képeket, ahogy a főszereplő szíjon vezeti ellenfeleit, miközben a korrupciót meg az oligarchák uralmát ostorozza – emitt az előírt motívum – oly meggyőzőn. Vicces ez az egész, a közönségnek valahogy mégsem fűlik a foga a nevetéshez, előadás közben többük zsebéből statiszták csenik el a pénztárcát. Hogy a ruhatárban visszakapják-e, ez még kidolgozásra vár.
Mielőtt nekifognék rendesen, elolvasom figyelmesen a pályázati kiírást. A fenébe, hát a drámának a már idézett címmel a hatvan éve megnyílt, Rákosi Mátyás életét bemutató budapesti kiállításról kell szólnia. Nem aktuális.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
