1985. augusztus 25-én hajnalban a legédesebb álmomból földrengésre ébredtem Balatonfüreden. Jó lélekjelenléttel a hónom alá kaptam a gyerekeket és kiszaladtam velük az öreg parasztház udvarára. Éppen időben, mert a plafon pont oda szakadt le, ahol néhány pillanattal korábban a kicsik aludtak.
A vonal túlsó végén feltűnő csend honolt, majd megszólalt a szerkesztő álmos hangon: Tudod, mit? Hagyd a fenébe az egészet, hiszen úgyis szabadságon vagy! Majd leadjuk MTI-ből.
Amikor elkezdtem vitatkozni vele, akkor atyai hangon elmagyarázta, hogy először is, a földrengés egyelőre nincs a legmagasabb szinten jóváhagyva. Lehet, hogy aznap ki se adják a hírt, hogy ne zavarják a dolgozó tömegeket a békés építőmunkában. Különben is, az agitprop osztálynak van egy jóváhagyott kommunikációs terve katasztrófa esetére. Ha eltérünk tőle, akkor megint berendelik a főszerkesztőt a Fehér Házba, ordítozni fognak vele, a főszerkesztő meg majd leüvölti a fejét az ügyeletes szerkesztőnek, az pedig a rovatvezetőnek és így tovább. Hiányzik ez nekünk? Nem elég baj maga a földrengés?!
Most, hogy a Fidesz a Richter-skála szerint is kétharmados földrengésszerű győzelmet aratott, és az új médiatörvény révén napi politikai befolyása alá vonja a közszolgálati médiát, egyetlen epicentrumba koncentrálja és pártkatonák felügyelete alá helyezi a hírgyártást – vagy ahogy ma divatosan mondják, a tartalomszolgáltatást –, különös jelentősége van számomra ennek az emléknek. A dézsavű érzésen felül némi bűntudattal vegyes elégtételt is érzek: úgy tetszik, megint eljön az idejük a magamfajta vén, dörzsölt firkászoknak. Mi hozzászoktunk az átkosban, hogy láthatatlan kezek fogják ceruzánkat, ismerjük a cenzúramegkerülési trükköket, képesek vagyunk a sorok között üzenni a sorok közt is olvasni tudóknak. Ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. (Mondta is a frissen kinevezett MTI-vezér, hogy ő ugyan nem rúg ki senkit a cégtől, de azt tudomásul kell venni, hogy ez másfajta újságírás lesz, mint amihez hozzászoktak a kollégák. Nem is mindenki fogja bírni. Mi, öreg rókák, pontosan tudjuk, miről beszélt.)
Az akkori forradalmi élcsapatnak nagyobb többsége volt az akkori parlamentben, mint a mostaninak a mostaniban. Ettől eltekintve meglepően sok hasonlóságot vélek felfedezni a két szituáció között. A párhuzamok közül most a kormányzó elitek valósághoz fűződő különleges viszonyát emelném ki.
Orbán Viktor nagyjából tíz évvel ezelőtt sütötte el Merjünk nagyot álmodni! bon motját. Úgy is tett, és azóta is egyfolytában kómában van. Na jó, képzelem, amikor Barroso közölte vele, hogy szó se lehet hét százalékos hiányról, akkor egy pillanatra felijedt, de aztán átfordult a másik oldalára és álmodott tovább. És álmodnak vele hívei is. Egy hétvégén megálmodták a 29 pontot, aludtak egyet az azonnali és nagyarányú adócsökkentésre, elbólintották a visszamenőleges különadót, kummantottak egyet a magánnyugdíjak államosításán. Konfliktusok akkor vannak, amikor a legszebb álmaik a rideg valósággal találkoznak. Szakemberek szerint ugyanis a Fidesz politikai-jogi-gazdasági elképzelései köszönő viszonyban sincsenek a realitásokkal. A köztársasági elnököt, az Állami Számvevőszéket, a versenyhivatalt mindez már nem zavarja, ők szintén hunyók. A bíróságok és az ügyészségek is kókadoznak, elbólintanak hamarost. De akadnak még, akik küzdenek az álomkórral. És az alvajárók minduntalan beleütköznek ezekbe a virrasztókba: az Alkotmánybíróságba, a Magyar Nemzeti Bankba, a Költségvetési Tanácsba. Így nem lehet nagyot álmodni!
A közvélemény egy része is ébredezni látszik, különösen most, hogy több mint hárommillió magán-nyugdíjpénztári tag suskáját nyúlták le, legédesebb álmukban. Még az hiányzik, hogy a többiek is felocsúdjanak!
Miközben a világ válságkezeléssel van elfoglalva, a Fidesz valóságkezelésre koncentrál. Az ellenőrzötten adagolt, a központilag porciózott tartalomszolgáltatás jótékonyan őrzi majd a kétharmados többség álmait. Amíg közbe nem jön valami földrengés.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
