Hitvallás

A mi falunkban az átellenes oldalon van a plébánia, diófás kerttel és sok szőlővel, a porta lába a kanálishoz visz, szépen öntözött, gondozott kert az, álmodozásra termett, bérmálkozás előtt sokat álltam a verandán, szerettem a rendet és a fegyelmet, néztem, milyen csinosan sorakoznak a retkek, és milyen szabadon lengenek a szőlőfürtök. Én vihettem a kelyhet, benne Jézus Krisztus testével. Nyolcvanháromban történt, már nem tiltották a templomba járást, csak nem örültek neki. Nem örültek, de ez már mindegy volt, az iskolában úgy is ki volt a becsület, és nem csak ezért a sokgenerációs, megszállott vallásosságért, de még sok másért is; apróságok és súlyos terhek, nem ide tartozik. Szóval nem volt jó a családi pozícióm, a múltam, és nem túl fényes jövőt jeleztek a lehetőségeim sem, de a templomi közösség, az egyház, ott állt jól a széna, jól csengett a nevem. Ahogy a többieknek, akik nem hagyták el a falut, még most is jól cseng, a többieknek, akiknek kevesebb a kételyük és a több a hitük, nekik még most is ott a helyük az Úr asztalánál. Én azóta megrogytam, elfogyott belőlem az erő, és telis-tele vagyok kétségekkel. Sem szeretni, se megtagadni nem tudom a hitem, se előre, se hátra, nincsenek távlatok, se gyökerek, nem is hátráltat, de nem is segít. Csak a rend szeretete maradt, hogy áhítom a vájt medrű, beálló dolgokat, hogy a fegyelem, kár tagadni, jólesik. Mint a táncban: akkor figyelem a szólistát, mihelyt a karba visszalép, míg elől csapásol, lesütöm a szemem, mert nem bírom a helyénvaló kivagyiságot sem. Ezt mind otthonról hozom, ez Juszti mamám hittel bélelt alázata, nem az én véremből való dolog.

Azért szakadt föl belőlem mindez, mert a napokban vitt le a lépcső a mélybe, és töménytelenül sok hirdetésben arra kért az egyházam, akitől a világképem, a neveltetésem és a gyökereim kaptam, az az egyház, melyre azt mondom: ez az én származásom, hogy a népszámláláskor, ha a vallásomról kérdeznek, valljam magam annak, aki vagyok. Egészen mély szorítást éreztem a szívem alatt, elfogyott a levegőm. Mintha háromszor tagadtak volna meg, míg leértem, és közben háromszor tagadtam volna én is. Egy perc kételyem sem volt, hogy az vagyok, aki, de valami mégis megrémisztett. Elsőször azt hittem, az aranyért vett identitás, a fölszólítás, a hatalmi gesztus zavar. És igen, bosszant is, de nem ez az lényeg. Ha azt mondom a kérdezőbiztosnak, amire kérnek, vallása: katolikus, akkor mit adok én és kinek adom? Mi erősödik tőle és mi gyöngül, kire számíthatok, ki fordul majd felém? Meghallgatnak-e majd engem, tudni akarnak-e rólam, akinek fáj, hogy elárulták, mert se valódi bűnbánatot, sem megtisztulást nem tartottak, mert besúgók, pedofilok büntetlenül vehetik Krisztus nevét a szájukra. Gyötri-e majd őket a lelkiismeret, hogy a hit nem üzlet, és aki azt csinál belőle, annak nincs helye az én nagymamám egyházában. Lesz-e Pécsett megtisztulás, és az egész országban alázat. A húsvéti mise, ígérik-e nekem, nem fog többé szavazatvadászatról szólni, és az alázat valóban keresztényi érték lesz. Mert az iskolával együtt nem vihetik el a lelkeket is, lelket elragadni ördögtől való dolog, a szeretet nem tud fölrakni a vonatra, nem hatalmaskodik, a szeretet… de ez ügyben Pál apostolhoz tessenek fordulni.

Mi lesz énvelem, akinek ezt nem bírja a gyomra? Aki nem állhatja, hogy a hit nem a szívben, hanem a párttagkönyvben lakik. Akit két évtized óta nem szólítottak meg, nem akartak kiengesztelni, se szeretni, és aki úgy látja, az egyháza nem szereti a gyöngéket és az elesetteket, pontosabban csak a gyöngék és elesettek egy részét szereti, szűrt, szelektált és tűrt gyöngék vannak; romák, megtörtek, kisiklottak, mások, kihasználtak nem férnek oda az oltárhoz. Legutóbbi írásomban itt (Más helyett szeretni, szeptember 4.) azt írtam, hogy a keresztényközépben azért szítja a gyűlöletet és a félelmet a Párt, mert a közös gyűlölködés összetart. És hogy a keresztényközépnek ez lett mostanra az egyik legfőbb kohéziója. Az egyik jobboldali napilapban azt olvastam, ezen már föl sem idegesítik magukat. Én sem ideges vagyok tőle, fáj. Nagyon-nagyon fáj. Gyökértelenné és otthontalanná akar tagadni ez a hataloméhes gyűlölet. És remélem, csak próbál azzá tenni, de nem tud. És én akkor is az vagyok, aki, ha annak lennem, katolikus magyarnak, ebben a hazában fájdalmas és nehéz vállalás. És ha szerintem katolikus magyarnak lenni nem ezt jelenti, amit szerintük. Én akkor is katolikus magyar akarok lenni, ha az egyházam további politikai befolyásáért, világi hatalmáért, és azok kedvéért, akik álszent dühöngőket, árulókat és pénzcsinálókat tűrnek meg maguk között – nem fogom magam annak vallani.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!