Elküldte a fiát, akit hitünk szerint Jézusnak neveztek el, és ő, az emberré lett Isten az életét adta értünk. Talán ez a mondat hangzik el a legtöbbször a prédikációkban, hogy az Isten föláldozta a fiát, és hogy a vére a föloldozás embere volt. Nekem, bevallom, gyerekkorom óta sokkal könnyebb Jézusra figyelnem, porba írta az emberek hibáit, megbocsátott, a gyengékkel tartott, és érezte, értette, hogy a Mennyei Atya miből mennyit adott nekünk. Könnyebb, mint arra a magasztos cselekedetre gondolni, hogy az Úr, aki azt csinál, amit akar, a fiát áldozta volna föl. A fiú felől néztem a föloldozást, már egészen korán, a második gyónásomon, hatévesen bevallottam az atyának, hogy nem értem Isten fájdalmát, mert ő tudhatta előre az egészet, és neki különben sem fáj semmi. Persze ezek az edzett teológia előtt nem érvek, a naiv és nyitott lélek fogadkozik így, amikor meg akarja érteni, igazából ki hozott áldozatot, és ki várja a megváltást. Egy bizonyos: azóta is Jézus emberségét, kegyét érzem fontosnak, nem az Úr áldozatának nagyságát.

Talán ez az oka, hogy nem értem Jézus egyházának mai nyelvét.

Múlt vasárnap Szombathelyről közvetített a rádió, a megyés püspök prédikált, és egészen őszintén úgy tűnt, nem tudja, hogy a meggyötört, hitelképtelen, gázszámlával küzdő hívekben ezek a csak finoman kódolt mondatok milyen lepedéket oldanak föl.

A püspök hallhatóan szívből és jó szándékkal beszélt, ettől volt igazán veszélyes, hittel akart valamit, és mikrofont kapott hozzá, személyes meggyőződéseit hozhatta kapcsolatba az Úrral, megengedette magának, hogy ne figyeljen Jézusra, ne akarjon a gyöngék és elesettek segítője lenni.

A püspök a családok ellenségeiről beszélt.

Azokról, akik 2011-ben Magyaror­szá­gon bántani szeretnék a magyar családokat, akik a magyar családi békét és szaporulatot szándékosan veszélyeztetik. Féltő prédikációnak a magyar családról – hiszen a magyar család szent ügy – helye van, ki ne aggódna, a magyar családokért, remélem, az Úr, a magyarok Istene is ezt teszi. De ha az az üzenet, hogy valakik a családok ellenében cselekszenek, az már több mint aggódás.

A prédikációban csak a sokatmondó hallgatások érzékeltették, kik azok, akik bomlasztják a magyar családokat.

Látod, Uram, ennyire magunkra hagytál minket: tényleg saját akaratot adtál nekünk, és akkor sem szólsz közbe, ha éppen a nevedben magasra jutott emberek szólnak ellened! Álltam a konyhában, hallgattam a szeretetet félresiklott retorikájával beszélő püspököt, és soha ilyen magányosnak nem éreztem magam. Magyarak lenni: nincs ma ennél nagyobb elhagyatottság. Magyarnak lenni, lám, szakrális magány. Hiába néznek megtört szemükkel a gyöngék, hiába minden szándék a feloldásra, a legjobb akarat fordul át mindig.

Vajon a püspök a melegekre utalt?

A magukkal és vágyaikkal évtizedekig küzdő, megtört emberekre, akik vagy kifordult szívvel élnek, vagy barátaikat, családjukat elvesztve evickélnek át a mindennapokon, és öröm, ha úgy jutnak haza, hogy nem verik meg őket. Ők, akik mindennél jobban vágynak egy megértő anyára, apára, akik semmi más nem szeretnének lenni, mint egyenrangú, átlagos emberek – ők lennének a családok ellenségei? Nem segíteni kellene őket és szüleiket, akikre ekkora terhet mért az Úr, hogy különbözni kénytelenek, és a különbözés stigmájánál nincs nagyobb vétek e tájon?

Vagy párra nem találók lennének a családok ellenségei? Akik többet remélnek, mint amit a szüleiktől láttak, és egy kötelezően rossz házasság helyett a magány alázatát választják? Ők, akik nem elégednek meg a gyóntatószék vigaszával, hogy tűrjél, mert a türelmed megbocsátás, a megbocsátás jutalom – de ők nem akarnak efféle jutalmat? Talán nem valaki tudja, hogy mindenkinél jobban vágynak valódi társra, és hogy a szinglinek nevezett, szubkultúrává lett vigasz mással sem foglalkozik, mint a valódi társ keresésének problémájával?

Vagy a magyaron volt a hangsúly?

A magyar családok ellen vannak itt valakik, akik másféle családok, más nemzetiségűek, és ők azt akarják, hogy mi is másféle nemzetiségűek legyünk, vagy ne is legyünk – és övék legyen a családi hatalom? Átnevelni a magyar családokat másféle családokká? Mifélévé? Komolyan mondta ezt a püspök? Akkor gondoljuk végig. Magyar családok, akik sok évszázada itt élnek, csak magyarul beszélnek, éreznek, gondolkodnak, emlékeznek, ezért a hazáért dolgoznak, harcolnak, akarnak, hisznek, azt akarják, hogy… mit akarnak? Mit akarnak a békéscsabai zsidó családok? Talán visszatalált kilenc zsidó férfi Csabára, fontos lenne, mert épült egy új zsinagóga, a világégés után az első, és ha nincsen ennyi, nem lehet kinyitni a Tóra szekrényt. És ha kinyitják, az a magyar családok ellen lesz? Vagy talán a Dohány utcaiakkal van baj? Őket zavarja az én katolikus potenciám? Nem közös a múlt, nem közös a magyar kultúra identitása? De, az. És hiába akarja bárki is másképp látni, nincs mese: itt élned, halnod kell, ez van.

Akkor ki tesz a magyar családok ellen?

Nem tudom. Én nem. Egy biztos, sokkal jobban kell vigyázni egymásra, a meggondolatlan félmondatok a szószékről különös, féltésbe csomagolt gyűlöletet szítanak. A szegénységtől és megalázottságtól kiéhezett lelkekben különösen. És az Írás szerint az Úr ítélőszéke előtt minden számon kéretik. Az is, ha valaki a gyöngék szolgájaként a gyöngéket ostorozza.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!