Így fejezte be száznapos értékelő beszédét a miniszterelnök. Ez jó. Tényleg éljen.
Méltányosságból eltekintünk ezúttal attól, hogy összevessük eme dicséretes mondatot mindazzal, amit közvetlenül előtte elmondott a beszédben. No pláne azzal, amit nyolc éve mond. Segíteni szeretnénk. Alább egy csokor valóságos mondat a mai Magyarországról. Egyik sem új, mind ismerős évek, sőt évtizedek óta. Volt, aki megpróbálta a velük való szembesülést, a változtatást – keservesen, fájdalmasan. Volt, aki tagadta ennek szükségét. Ha jól értjük újonnan választott végszavát, rájött, már ő sem kerülheti el sokáig a szembesülést.
• Minden ötödik tizenöt éves, az általános iskolából ma kikerülő magyar diák funkcionális analfabéta.
• Nálunk működik a fejlett világ egyik leginkább szegregált közoktatási rendszere, ami a legkevésbé képes mérsékelni a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó induló különbségeket: itt a legerősebb a családi háttér hatása a tanulói teljesítményekre.
• A munkaképes korosztálynak csak 54 százaléka dolgozik, a többi nyugdíjas, leszázalékolt, gyerekkel van otthon, nem talál, gyakran már nem is keres munkát. Lemaradásunk különösen a képzetlenek esetén drámai.
• A volt szocialista EU-tagországok közül a nemzeti össztermék legnagyobb részét Magyarországon veszi el az állam az állampolgároktól és vállalatoktól, valamint osztja szét újra köztük. • Mintegy négymillió munkavállaló tizede nem fizet adót, pedig kellene neki.
• Mintegy másfél millió fő esetében jelentős a különbség a bevallott és a tényleges kereset között.
• Az adózás alól kivont keresettömeg csaknem 230-340 milliárd forint szja- és társadalombiztosítási járulékbevétel-kiesést okoz. Magyarországon jóval az EU-átlag alatti a tőkét terhelő adók aránya az összes adóbevételből.
• A hazai gazdaságban a termelés közel negyede a fekete és a szürke zónában zajlik.
• Jelentős a szegénységbe kerülés kockázata a gyermekek, a munka nélkül lévők, az egészségkárosodottak, a képzetlenek, a romák, az egyedül élő idősek és a vidéken élők körében.
• Kétszeresen is fizetünk az egészségügyi szolgáltatásokért: egyszer tisztán, a járulékainkkal, másszor pedig feketén, amikor hálapénzt adunk.
• Minden második ember valószínűnek tartja, hogy az egészségügyi intézményekben hálapénzt kell adnia azért, hogy megfelelő bánásmódban részesüljön.
• Egy 65 éves magyar férfi még 5,3 egészséges életévre számíthat, míg egy cseh 8-ra, egy svéd pedig 12,8-ra.
• Emlődaganatos megbetegedés esetén hazánkban feleakkora az esély a gyógyulásra, mint Finnországban.
• A magyar emberek életéveik 13%-át betegen élik.
• A szociális támogatási rendszer a gyermekes családokat preferálja, a segélyezés kevésbé éri el a gyermektelen vagy felnőtt gyermekkel együtt élő családokat. Mindez nem a gyermeksegélyezés túlfejlettségét, hanem a jövedelmi szegénységben élő felnőtt korú lakosság alultámogatottságát jelzi.
• Az állami kiadásnövekedés legnagyobb része a nyugdíjkiadásoknál, az egészségügyi ellátásnál és a gondozási kiadásoknál jelentkezik a következő években.
• Magyarország lakossága a jelenlegi demográfiai trendek alapján 2050-re 12 százalékkal csökkenhet.
• A 62 év felettieknek a munkaképes korú lakossághoz viszonyított aránya az elkövetkező évtizedekben várhatóan több mint kétszeresére emelkedik.
• A magyar közszolgáltatási szektor az összes volt szocialista EU-tagországok között a legkevésbé hatékony.
• A magyar állam mind szűkebb, mind tágabb környezetéhez mérten túlméretezett, egyszerre van jelen a hiány és a pazarlás jelensége.
Íme, a valóság. Kicsit savanyú, de legalább a mienk. Ne tévedjünk: ezek többségét nem Orbán idézte elő, bár a fenti mondatokkal való szembesülés megakadályozásában van némi felelőssége. A kapitalista átalakulás, a rendszerváltás kompromisszumai és a rendszerváltók tanácstalansága, majd a politikai elit húsz éven át tartó képtelensége a szembenézésre: mindez együtt találkozott a világválsággal 2008 őszén. Lehet arról elmélkedni, hogy a kapitalizmus meg a piac illúzió, de valahogyan ezt az illúziót osztja a rajtunk kívül levő világon élők többsége. A nagyszerű Cseh Tamás énekelt egykoron Valóság nagybácsiról, aki elutazott és csak levélben érintkezik a családdal. Az egyik levelében ezt az intelmet intézi családjának: „felhívom a család tagjainak becses figyelmét / A szükséges óvatosságra / Mert adódhatnak bajok / Most, hogy én távol vagyok”. Ideje hazatérni a távolból. A múltba révedő szimbolikus politizálás orgiájából, a rajongóknak szóló metaforák világából. Ide, közénk, ahol Valóság nagybácsi lakik. Éljen hát a valóság! Kívánunk ehhez reform- és megszorításmentes jó reggelt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!