Az esztergapadnál állt megint. Épp úgy, mint huszonegy éve minden nap, minden munkanap, huszonegy éve, az esztergapadnál. Az ő jó kis gépénél. Amit úgy megszokott, megszeretett, mint egy kutyát. Csak őrá hallgatott ez a jó masina, csak őnéki volt kezes. Lehetett vagy hatvanéves is már.
Orosz volt, IZS 500-as, felújított, álló futóbábos, síktárcsás, hátsó késkészlettel.
A szupportja olyan finoman csúszott, mintha valóban valami súlyos szán lenne. A fordulatszámot mindig azonnal be tudta állítani, megkapta a munkadarabot és már mondta: egy ötvennyolcas fokozati tényező, százhatvan. Beállította, és befogta a munkadarabot.
A szorítópofák tokmánykulcsa mindig a nyakába lógott. Úgy is aludt otthon, nyakában a tokmánykulccsal. Janinak, a váltótársának is volt egy tokmánykulcsa, de ő nem hordta a nyakában, el is hagyta gyakran. Akkor kellett másolni az övéről másikat. Azt nem szerette. Féltékeny volt az ő tokmánykulcsára. Nagyon jó tokmánykulcs volt. Súlyos, fényes, hűvös. Mint egy drága ékszer.
Indította a gépet.
Aztán csak hallgatta a monoton zúgást, amelyet annyira megszokott és meg is szeretett, hogy otthon gyakran hiányzott is neki az a zúgás. És nézte a szemét védő plexi mögött a fényes fémet, amelyről, mint egy almáról, úgy hántotta le a hajszálvékony rétegeket a kés.
Mikor végzett, ránézett az órájára, Pobeda óra volt, nagyon jó óra, sietett kicsit ugyan, de az a jó, ha az óra siet egy kicsit, úgy nem késik el az ember. Fél egy volt. Kikapcsolta a gépet, indult a nagyétkezőbe. Tudta, hogy tökfőzelék lesz fasírttal.
Lesz más is, hiszen mindig három-négy fogás között lehet választani, de más őt nem érdekelte ilyenkor. Amikor tökfőzelék van. Jól főztek az üzemi konyhán szinte mindent, de a tökfőzelék az egészen különleges volt. Nem kellett abba se bors, se só, sem ecet, úgy volt az tökéletes, ahogy van. Nem tettek bele tejfelt sem, nemhogy tejszínt, csak berántották. No de az a rántás, az csodás volt. Az rántás volt, az nem hazudott. Nagyon tudtak itt berántani, nagyon. Otthon Sári nem tudott ilyen tökfőzeléket csinálni. Nem is csinált már tökfőzeléket, mert ő mindig leblamálta, mindig az üzemivel hozakodott elő. Hát akkor zabáld azt, mondta Sára és krumplit csinált. Azt nagyon jól tudott csinálni, hagymás krumplit, azt meg kell hagyni, sok baj volt vele, szekánt volt nagyon, de a hagymás krumplija, az igen, azt meg kell hagyni, az jó volt.
Vette a tálcát, az eszcájgot, a szalvétát és totyogott a sorban a többivel. Mikor a Katihoz ért, odanyúlt a mélytányérhoz, amelyben sárgásan bőrözött a csuszpájzt, de nem fogta meg a tányért, hanem ránézett Katira. Kati visszamosolygott, maga mellől egy nagy fehér leveses tálkát fogott kezébe és telimerte tökfőzelékkel. Azt tette föl a pultra és ő azt vette el. Kati a kistányérra, amelyen kettő fasírt volt, rádobott még egy harmadikat is. A fasírtot is jól csinálták, a fokhagymát vághatták volna egy kicsit finomabbra benne, mert fél gerezdekre harapott néha rá az ember, de szerencsére ő szerette a fokhagymát, úgyhogy nem zavarta ez se. Óvatosan tálcázott a hosszú asztalok felé.
Ekkor egy éles hang hasított fülébe:
– Álljon föl, és igazolja magát!
Kinyitotta szemét. Egy reflektor erősségű zseblámpa fénye vakította el. Lehántotta magáról a paplant, a kartonpapírokat, a pokrócot és a hálózsákot is. Lassan tápászkodott fel a bolt rácsos alagsori ablaka alól, ahonnan langyos fuvallat melegítette derekát. Fölállt, kigombolta kabátjait, kotorászni kezdett zsebében a papír után.
Sötét volt, szemerkélt a hó, de el is olvadt azonnal. Az utca kihalt volt. Az úton egy üres troli vijjogott el. Az első. Fél öt van tehát, gondolta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
