Aföldrészünkön szép számmal található struccpolitikusok is megirigyelhették volna, ahogyan – az Euro 2012 előtt drákói szigort ígérgető – kontinentális fociszövetség már az első rasszista botránynál megpróbálta fejét a homokba dugni. Ha a lelátókról faji alapon szidalmazzák a játékosokat, a bíró le fogja fújni a meccset – dörögte a nyitány előtt az UEFA, majd megpróbálta először meg sem hallani a holland válogatottak panaszát, akik a krakkói edzésükön(!) pontosan ilyet tapasztaltak.
De miért is volnának különbek a foci politikusai, mint a politika focistái?! S a stadionok az európai utcáknál, ahol szintén szaporodnak a rasszista incidensek. A honosított, avagy már ott született afrikai (és más színes bőrű) focisztárok lemajmozása pedig pontosan beleillik a bevándorlásellenességre, idegengyűlöletre alapozott szélsőséges politikába. Le Pennek már bő évtizede csípte a szemét a trikolórt amúgy vb-diadalra vivő francia válogatott „faji összetétele”. A lelátók huhogói a stadionon kívüli világnak üzenik: ha a színes sztár sem elfogadható, még kevésbé a nagyvárosi névtelen.
A fociszövetségnek valóban lépnie kellene (a brit történetesen eredményesen „szelídített” egy-két évtizede), ám a rasszisták hálójába a gólokat csak az igazi politikusok rúghatnák.
Történetesen akkor, ha ők sem dugnák struccmódra fejüket a homokba, s felismernék, hogy eddigi gazdasági válságkezelésük látványos kudarca a rasszisták térnyerésének legfőbb oka. Ahogyan korábbi krízisek idején is történt, az 1929-33-as – a rossz politika által csak elmélyített – Nagy Válság segítette hatalomra jutni az eredeti nácikat. Minél kétségbeesettebbek az emberek, annál fogékonyabbak a leegyszerűsítő magyarázatokra, s persze a bűnbakkijelölésre.
Nincs olyan vezető európai államférfi, aki ezt a leckét ne tudná iskolai történelemóráiról, s most mégis sokuk a görögöket meg a több „könnyelmű” népet akarná megleckéztetni, szinte odatolva őket a felelőtleneknek, közte a nemcsak a stadionokban vérszemet kapó rasszistáknak. Csakhogy ekként ugyanúgy a tűzzel játszanak, ahogyan a hajdani hibázók is.
Példát keresni rá nem kell messzire mennünk, tálcán kínálják hazai struccpolitikusaink is. A főváros utcáin ott virítanak a jobboldali hetilap plakátjai, amelyeken (a maga szélsőségesét különben ügyesen kijátszó) osztrák exkancellár hirdeti, hogy a mi kormányfőnk volna a garancia a széljobb felülkerekedése ellenében. Túl azon, hogy ez éppenséggel a magyar nép többségének igazi lejáratása, a legkevésbé sem felel meg a tényeknek. Hiszen nemcsak az orbáni nyomornövelő, szociális gondoskodást leépítő politika kedvez a szélsőségnek, hanem a mi különös struccunk is, amely fejét kiemelve a homokból csak azt látja meg, amit tőle az utóbbiak hangadói követelnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
