Ez nem Amerika

A látványon túl, a gátszakadás után történtek is sok szempontból hasonlítottak a filmek sztenderd koreográfiájához. Láthattunk a közvélemény szemében néhány óra alatt hiteltelenné váló, a kommunikációval (pontosabban annak hiányával és irracionalitásával) saját magukat diszkvalifikáló vállalattulajdonosokat és -vezetőket. Láthattunk válságkezelő politikusokat a gáton és az elöntött falvakban. A kormányzati kommunikációnak kétségtelenül voltak pozitív eredményei: a leginkább válságos időszakban erőt és határozottságot tudtak sugározni. A gátszakadás óta eltelt közel másfél hétben a kormányzati nyilatkozatok és tettek – valljuk be – lényegében megfeleltek a társadalom elvárásainak. A természeti katasztrófa tagadása, az emberi mulasztások és hibák, a személyi felelősség kérdésének előtérbe helyezése, no meg a tulajdonosok magánvagyonának esetleges bevonása a károk felszámolásába, mind-mind olyan kijelentések voltak, amelyeknek kimenetele az alkotmányossági aggályok, illetve a hosszas szakértői vizsgálatok és bizonyítási folyamatok miatt korántsem egyértelmű, de kétségtelenül összhangban van a társadalom többségének (jogos) indulataival és várakozásaival. Az eddig napvilágot látott vélt vagy valós információk alapján az emberek kedvükre válogatva építhették saját narratíváikat: sokak kaphattak megerősítést például abbéli hitükben, hogy a kilencvenes évek mohó privatizátorai hogyan éltek vissza a megszerzett állami vagyonnal. De azok is igazolva látták saját igazságukat, akik az állami kontroll gyengeségéről és átláthatatlanságáról, a felelősségi viszonyok tisztázatlanságáról voltak és vannak meggyőződve. A sort még folytathatnánk, azonban nyilvánvaló, hogy még hosszú időnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy a kedélyek lecsillapodjanak és a dolgok a helyükre kerüljenek: kiderüljön, hogy ki miben felelős és mit érdemes változtatni a jelenlegi szabályozási rendszeren. A gátszakadásnak és az azóta eltelt időszak történéseinek azonban van egy másik fontos olvasata is, amely a primer indulatok és nyilatkozatok sűrűjében egyelőre háttérbe szorult. Jelentősége felett azonban korántsem érdemes átsiklani, főleg azért nem, mert itt a filmek és a magyar valóság forgatókönyve már nagyban eltér egymástól. Egy 2007-ben készült európai közvéleménykutatás adatai alapján tíz magyarból mindösszesen négyen érezték tájékozottnak magukat a különböző környezeti problémákkal kapcsolatban. Ez akkor az egyik legalacsonyabb értéknek bizonyult az unióban, az pedig különösen aggasztó, hogy hazánk volt az egyetlen olyan ország, ahol egy korábbi hasonló kutatás eredményeihez viszonyítva, nemhogy javult volna, hanem inkább romlott a helyzet. (2004-ben még minden második ember tartotta magát tájékozottnak.) Mit jelentenek ezek az adatok? Leginkább azt, hogy a magyarok többsége a rá leselkedő környezeti kockázatokkal kapcsolatos alapvető ok-okozati viszonyokkal, a veszélyek valódi mértékével sincsen tisztában, legyen szó például a különböző elfogyasztott, magunkra kent és fújt kémiai anyagok vagy a génmódosított növények hatásairól. De ide sorolhatjuk azokat az ipari (veszélyes) üzemeket is, amelyeknek valódi, nem bagatellizált, de nem is eltúlzott kockázatairól a környezetükben élő sok ezer embernek vélhetően csak hiányos ismeretei vannak. (Az egyetlen kivétel talán csak a paksi atomerőmű.) A történtek ismeretében sajnos megkockáztathatjuk, hogy Kolontár és Devecser lakói az országos átlaghoz hasonlóan nagyrészt híján voltak a megfelelő információknak és persze ebből is következően, a védekezéshez szükséges alapvető eszközöknek is. Ennek a helyzetnek a kialakulásában nagyon sok szereplő felelőssége felvethető. Például miért nem részesültek a helybeliek olyan oktatásban és képzésben, amelynek során megtanulhatták volna, hogy milyen anyagok közvetlen közelében élnek, és azt is, hogy mit kell tenni egy esetlegesen bekövetkező katasztrófa esetén? Nemzetközi összehasonlításban is Magyarországon az egyik legalacsonyabb az emberek bizalomszintje a különböző intézményekkel – állami hivatalok, nagyvállalatok – kapcsolatban. Az uralkodó meggyőződés szerint nem hisszük el egy hivatalnak vagy vállalatnak, hogy azt teszi, amit mond, azaz kétségbe vonjuk, hogy kommunikációja és valós cselekedetei összhangban vannak egymással. De hiányoznak azok az alulról építkező kezdeményezések is, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy ha máshogy nem megy, rákényszerítsék az érintetteket arra, hogy tájékoztató anyagokat készítsenek, fakultatív üzembejárásokat szervezzenek, lakossági fórumokat tartsanak. A filmekkel ellentétben ezek a dolgok nálunk nagyon nem működnek. Érdektelenségbe fulladó helyi népszavazások sora jelzi a környezeti kockázatokkal kapcsolatos tudatosság alacsony szintjét. És itt most nem a beruházások ellehetetlenítéséről beszélünk, hanem arról az egyszerű dologról, hogy az embereknek legyen véleménye. Akár pozitív, akár negatív. Összességében erre eddig nem sok igény mutatkozott a társadalom részéről, az érintett vállalatok és az állami intézmények pedig korántsem ismerték fel ennek fontosságát, vagy csak egyszerűen nem áll(t) érdekükben. Csak remélni lehet, hogy ennek a katasztrófának a következményeként nem az összeesküvés-elméletek és az indulatok felerősödése következik be, hanem egy össztársadalmi kijózanodás és felébredés. Egy magyar happy end.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!