Lehet, hogy nem dakota közmondás, viszont kínai, és a lényege ez: nehéz leszállni a vágtató tigris hátáról. Ritka pillanat az, amikor szemünk előtt elevenedik meg a kép – még akkor is, ha a tigris Magyarországon inkább hucul lóra hasonlít. Festménybe illő látvány, bár tény, szokatlan is, ahogyan Orbán Viktor és Simicska Lajos ilyen nyíltan tusakodik egymással. Az pedig ritka közéleti jelenség, ahogyan a miniszterelnök úr egykori kollégiumi szobatársa, pártjának pénztárnoka, gazdasági támasza olyan szavakkal illeti egykori barátját, amitől az ember szeme könnybe lábad. No, nem a röhögéstől, hanem a döbbenetes szomorúságtól. Mert, oh, dehogyis.
A Simicska-médiabirodalom vezetőinek hirtelen és együttes távozása legkevésbé a megroppant sajtószabadság védelméről szól. Simicska Lajos az egységes ötszázalékos reklámadó bevezetése miatti kifakadása legkevésbé háborús retorika. Vagyis mindaz, ami pénteken, 2015. február 6-án történt, nem a totális médiaháború kezdete vagy kiteljesedése, hanem a valóság szövetének felfeslése. Olyan ez, mint amikor felszakad a kárpit, és kilátszik a fotel belseje, amikor meghasad az óra hátlapja, és megláthatjuk, hogyan forognak a kerekek.
Szombaton reggel lapunk riporterének már azt mondta Simicska Lajos, hogy kicsit csúszásban van, a pénteki események kizökkentették mindennapi ritmusából – de alighanem ezzel egy egész ország van így. Hosszú hallgatás után ugyanis előbújt Magyarország egyik leggazdagabb, legrejtőzködőbb, nagyhatalmú szürke eminenciása, aki hosszú évtizedeken át Orbán Viktor miniszterelnök barátja volt. Mindaz alapján, amit tegnap a kormányfőről mondott, s főként, ahogyan mondta, azt mutatja, hogy a harmadik Orbán-kormány felállása után, úgy tűnik, Viktornak már nincsen szüksége Lajosra. Máshoz vándorolnak ma már az uniós források, az állami megbízások, és a kormányfő mintha egészen más világot építene, mint amilyen világot egykori harcostársával megálmodott. Csak két ideillő mondat, ami alapjaiban világítja meg a kettőjük közötti konfliktus lényegét.
Az egyik Orbán Viktortól: „Az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz.”
(Tusványos, 2014. július 28.);
a másik Simicska Lajostól: „Az én szövetkezésem Orbánnal abból indult ki, hogy le akartuk bontani a diktatúrát és a posztkommunista rendszert. (…) Kiderült, hogy ez nem egy egyszerű dolog, ezen melózni kell. De az kurvára nem volt benne ebben a szövetkezésben, hogy felépítünk helyette egy másik diktatúrát. Ebben én nem vagyok partner.”
(magyarnarancs.hu, 2015. február 6.)
Érdekes helyzet ez, mert nehéz volna Simicska Lajost azzal vádolni, hogy feltámadt benne a kurucbecsület, és ez akkor is így van, ha ma azt mondja magáról, hogy mindig is demokrataként élt; és attól is óvnék mindenkit, hogy szobrot akarjon állítani neki, mondjuk az Orbán téren. Az Orbán–Simicska ellentét ugyanis egy színtiszta hatalmi játszma vegytiszta képletét mutatja. Azt, ahogyan a dolgok eldőlnek a fejünk fölött. Ez olyan, mint amikor kiderül, hogy az adókivetés nem a közteherviselés elve mentén születik, hanem hatalmi érdekek szerint alakul. Vagy olyan, amikor úgy derül ki, hogy a híreket eddig a hatalmi érdekek mentén írták, hogy a lapok szerkesztőinek feltámad a lelkiismerete, pusztán azért, mert a saját oldaltáborukról is csupán a valóságot kellene megírni. S mi lesz vajon így a közmédiával, ha ezek után ott furdalnak majd a lelkiismeretek – hiszen a kormány egyértelművé tette, hamarosan kommunikációs zászlóshajóvá fejleszti minden adóját, természetesen közpénzből.
Vagyis: ez nem totális médiaháború, hanem egy átalakulási folyamat állomása. A demokratikus rend lebontásának újabb fejezete. Azon a szinten, ahol már csak a régi harcostársak állják útját a változásnak. Orbán Viktor és Simicska Lajos tusakodik egymással. Nem, nem az ország lakói sorsának jobbításáért, hanem saját hatalmuk megőrzésének és kiteljesítésének érdekében. Az egyiknek ott van az állam a zsebében, sőt, mintha már ő volna az állam, maga. A másiknak ott van minden a széfjében, vagyona és emléke a múltról. És ne felejtsük el, hogy Simicska Lajos most, hosszú hallgatás után megszólalt, s lám, mi lett belőle. Igaz, korántsem mondott el mindent. Ha megteszi, abba beledöglik a tigris.
--------------------------------------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
