F. Tóth Benedek: Ígéret földje

Aki nincs velünk, az nincs – mondta Orbán Viktor. A kijelentés soha nem hangzott el, és a Rákosi-féle aki nincs velünk, az ellenünk van, valamint a Kádár-féle aki nincs ellenünk, az velünk van verzióhoz hasonlóan alighanem egy Jézusnak tulajdonított bibliai mondat átirata (Aki velem nincsen, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór), mégis pontosan jelzi a miniszterelnök úr politikáját. Pontosan és kíméletlenül. Merthogy a kormányfő idei tusványosi beszéde után azok előtt is világossá váltak Orbán Viktor szándékai, akik eddig csak szavazgattak rá és a Fideszre: olyan világot épít – kimondta újfent: közösséget –, amihez lehet csatlakozni. Azzal nem törődik, hogy akar-e bárki is csatlakozni hozzá, tud-e, képes-e, egyetért-e. A lényeg a csatlakozás. Olyan ez, mint amikor a várúr leereszti a csapóhidat a pórnép előtt, és bárki átmehet rajta. Merthogy a várúr olyan világot épít odabent, ami semmi máshoz nem hasonlítható, Camelot sem lehetett pompázatosabb, ez a világ az ígéret földje.

A rendszer pedig működik. Kellően nepotista, hiszen aki barát, haver, az könnyebben jut pozícióhoz, ám ha rokon is vagy párttárs, az akár az államgépezetet működtető hivatalok élére kerülhet. Végletekig voluntarista, hiszen nem az egyén szabadságából születő kreatív szellemiség működteti, hanem csak az államot jelentő szűk elit közösségének akarata.

A többség legfeljebb csak úgy érzi, hogy az elithez tartozik, de csak azért, mert ezt éreztetik vele. A hatalom működtetői pedig, Bayer Zsolt hírlapos publicisztikájából tudjuk, vannak „annyira jók, kegyesek és liberálisok”, hogy a „liberális demokrácia és a szabad versenyes kapitalizmus Pangloss mestereinek” lesz helye „az új világban is. Legfeljebb majd a hazudozást kell befejeznetek. Cserébe lehettek ti is szabadok, és ha dolgoztok, kapHATtok enni.”

Világos beszéd. A legtöbb demokrata a szívéhez kapott, mondván, ezeknek elment az eszük. Pedig dehogyis! Építenek egy világot. Tetszik, nem tetszik alapon. Megmondták. Kimondták. Leírták. Ehhez lehet csatlakozni, oszt jó napot. Hiába ír veretes cikket a The New York Times, hogy az Európai Bizottság „saját hitelességét teszi kockára, ha nem léptet életbe szankciókat az EU értékeit rendszerszerűen támadó Magyarországgal szemben”; hiába figyelmeztet arra a The Wall Street Journal, hogy „Magyarország lassított felvételben történő átalakulása puha autoriter állammá provinciális problémának tűnhet Washington vagy Brüsszel számára Európa perifériáján”; hiába jellemzi Orbánt „Magyarország Mussolinijeként” a Newsweek; s még a Gazeta Wyborcza is hiába írja, hogy „Orbán hideg és cinikus pragmatikus lett” – ettől itthon semmi sem változik, legfőképp a miniszterelnök szándéka nem.

S ameddig az Európai Bizottság is csupán úgy értékeli Orbán tusványosi coming outját, hogy egy nyári táborban elhangzott beszédből a bizottságnak nincs oka arra következtetni, hogy Magyarország elállna uniós szerződésben rögzített kötelezettségeinek teljesítésétől, a magyar kormányfő legfeljebb azon törheti a fejét, miből fejezi be a demokratikus rend lebontását, merthogy az EU – a magyar intézményrendszer átalakítása miatt – befagyasztotta a Magyarországnak szánt támogatási pénzeket. Orbán ugyanis már évek óta azt ismételgeti, hogy Magyarország sorsa Magyarországon dől el. Ennek egyik forgatókönyve az, amihez már hozzá is fogott: a levantei világ kiépítése. A másik út, a nyugatias, ködbe veszett, s mintha nem is lennének már követői, csak széthúzói; cserébe viszont akadnak olyanok, akik örömmel körvonalaznának egy harmadik utas megoldást.

Mindeközben a csapóhidat lassan felhúzzák, s aki a falakon kívül reked, annak, félő, azzal kell szembesülnie, hogy vagy kapirgál az árok körül, felszedi az elhullajtott bogyókat, rőzsék tüzénél melegszik, vagy veszi a batyuját, és arrébb költözik egy országgal. Oda, ahol amúgy köszönik szépen, működik a persze korántsem tökéletes demokrácia, de ahol eddig is munka és viselkedése alapján mérték és becsülték az embert. Csakhogy akkor már hiába nézünk hátra, mondván, mi lett ebből a medencényi országból, s miért látni ennyi, a vezér fényességétől tündöklő, mosolygó arcot. Nem kérhetjük számon senkitől, honnan támadt mellkasunkban a kínzó boldogtalanság.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!