Ha magyar a barátod, nincsen szükséged ellenségekre, írta egyszer Kurt Vonnegut. Sommás megállapítás, még akkor is, ha a kiváló író alighanem tévedett. Merthogy bizonyára vannak olyan magyarok, ahogyan angolok és franciák, sőt – hogy legyünk aktuálisak – törökök, de még oroszok is, akikre igaz lehet a mondás, de hogy egy egész nemzet jellemtelen volna…
Ugyanakkor, elnézve a magyar baloldal összefogásának legújabb fejezetét, éppen a budapesti főpolgármester-jelölés csatározásait, valamint a kerületi önkormányzati képviselői helyekért dúló küzdelmet, erős késztetést érzek arra, hogy újragondoljam a vonneguti idézet mélységét. Mert lehet, sőt biztos, hogy Magyarország kormánya, valamint a vele szövetségben álló parlamenti többség olyan világot épít, amelyben nem sok helye marad a demokráciának, sem az ellenzéknek, de mindez aligha varrható csak az illiberálisok nyakába. Ehhez szükség van társadalmi közönyre, a társadalom önrendelkezéséről lemondani kész tagjaira. Ehhez szükség van szervilis, gyáva, megélhetési kényszer alatt dolgozó hivatalnokokra. Ehhez szükség van központilag irányított agymosásra, csúsztatásra, ferdítésre berendezkedett médiára. Ehhez szükség van labilis, kiszámíthatatlan gazdasági környezetre. Ehhez szükség van hazugságra, önbecsapásra. Ehhez szükség van az önmaga identitását sem találó Európai Unióra. Ehhez szükség van a hétfő estéről kedd reggelre megváltoztatható törvénykezési gyakorlatra. Ehhez szükség van gyönge ellenzékre.
Ennél a pontnál meg is érkeztünk a legfrissebb baloldali összefogáshoz. A kormány ezúttal az önkormányzati választások rendszerébe nyúlt be, és úgy módosította a fővárosi szabályokat, hogy ha az ellenzék bármilyen eredményt szeretne elérni, netán győzelmi esélyekről álmodozik, azt csakis összefogás révén érheti el. Teljes és mindent lefedő baloldali összefogásra van szüksége.
Úgy tudni, hogy az MSZP, a DK, az Együtt-PM a tárgyalások előtt megállapodott abban, hogy az egyeztetésekről semmi nem szivároghat ki, legfőképpen a leendő közös jelölt neve nem. Talán ezért is írt a sajtó Horváth Csabáról (MSZP), Karácsony Gergelyről (Együtt-PM) és Balázsovits Lajosról (DK), hogy aztán előhúzzák a kalapból Falus Ferenc volt országos tiszti főorvos nevét. A név hallatán aligha volt olyan ember, aki ne kapta volna fel a fejét – de nem azért, mert olyan ismerős lett volna, hanem azért, mert egymástól kérdezték, hogy ki is ő, mi is ő, miért is éppen ő. De legalább közös és van, s bár kis lépés ez Magyarországnak, de hatalmas ugrás a baloldali ellenzéknek.
A tárgyalófelek abban is megállapodtak, hogy a közös jelölt erőssége abban áll, hogy az illiberálisok nem mondhatják majd azt, hogy Falus Gyurcsány embere, Falus Bajnaié, Falust Tóbiásék tolták előre. Ehhez képest Horváth Csaba politikai ambícióinak puccsalanyát látta Falusban, hisztizett is, ahogyan a holland labdarúgócsatár, Arjen Robben szokott a pályán, amikor a spori észreveszi és lefújja a műesését, Juhász Péter (Együtt-PM) pedig büszkén mesélte az egyik, illiberálisok által működtetett csatornának, hogy a doktor úr pediglen az ő szívük vágya.
Ennyit arról, ki kinek az embere, s hogy ki mekkora dicsőséget vagy bánatot akar leszakítani egy közös jelölt tárgyalássorozata után.
Ezek után már nem kell azon csodálkozni, hogy péntek este éjjeliedényt borítottak a szocialisták: ők bizony másként értelmezik a baloldali pártok közötti megállapodást. A közös jelöltet nem bántják, de a kerületi önkormányzati helyeken másként számolnak.
Ezzel ugyanakkor veszélybe sodorták a közös jelöltről született megállapodást is.
Nos, ezután a hír után jutott eszembe Vonnegut mondata. Meg az is: hogy bár igaztalanul hangzik, mégis van igazsága.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
