Olyan ez, akár egy népmese. Kezdődhetne úgy is, hogy felmegy a legény a királyhoz, megáll trónja előtt, majd megkérdezi, miként és hogyan szolgálhatna becsülettel. Lehetne az is a nyitány, hogy áll a legény, szemben a koronással, felajánlja tehetségét és tudását, mert ötletekkel érkezett. A történet azonban nem így kezdődik. A legény ugyanis zakóba bújik, ingét begombolja, nyakkendőt köt, majd nyikorgó talpú cipőjével berúgja a trónterem ajtaját, és ezt kiáltja: Tisztelj, király!
Utoljára akkor hallottam ilyen mesebeli fordulatot, amikor a Magyar Labdarúgó-szövetség egyik közgyűlésén, éppen az ezredforduló előtt felállt az egyik küldött, és imigyen szólt: a futballban kialakult balladai félhomály összekuszálta a gondolataimat. A fene sem gondolta, hogy eljön az idő, amikor egész pályás kormányzati kommunikáció épül majd az összekuszálásra. Most éppen a tisztelet ügyében, amit a miniszterelnök úr Brüsszeltől kér a magyaroknak. Merthogy eddig, lehet, hogy hihetetlenül – és remélem, nem tiszteletlenül – hangzik, de a legkevésbé sem érzem úgy, hogy rosszul bánnának velem, magyarként, külföldön. Akármerre járok, szóba állnak velem, érdeklődnek, honnan jöttem, meghallgatnak, barátkoznak, meghívnak egy sörre, kettőre, a harmadikat én fizetem.
Igaz, nem is oktatok senkit demokráciaismeretből, nem gúnyolódom a németekkel, mert „küldtek már lovasságot Magyarországra, tankok formájában”. Nem hasonlítom a volt szovjet birodalomhoz az Európai Uniót, Brüsszelt pedig Moszkvához csak azért, mert felhívja a figyelmet arra, hogy sajtószabadság nélkül nincsen demokrácia, s hogy nem illik Alaptörvényt módosítani úgy és azért, mert a kormányzó pártok hatalmi és gazdasági érdekei ezt kívánják. Nem osztogatok kokikat, sem sallereket az Európai Parlament „izgága kötekedőinek”, mert kritikával illetik a magyar hatalomgyakorlatot.
Nem küldöm haza egyetlen félmondattal az önkormányzati rendszer átalakításáról tanácsokat adó Nemzetközi Valutaalap képviselőjét, mondván, a nagyon kedves ukrán hölgy nincsen tisztában a magyarországi helyzettel. Nem szónokolok arról, hogy Európában nyílt vörös és zöld támadás folyna a család intézménye, a vallás és a nemzet ellen. Békeidőben nem beszélek háborúról, nem nevezem harcnak a próbálkozást, a tenni akarást. Nem akarom legyőzni a másikat, legfeljebb meggyőzni az igazamról, és nem hazudom azt, hogy nem hazudok.
Talán ezért sem értettem először, mire alapozva kér tiszteletet a kormányfő a magyaroknak, ráadásul azon a plakáton, amin az ő portréja látható. Illetve, egy szempontból nagyon is világos: ő és kormánya, a kétharmados parlamenti szavazógép erre vágyik. Tiszteletre. Az elmúlt négy év hatalmi révületében ugyanis szinte mindent megszavaztak, amire vágytak, a Nemzeti Hitvallásba még azt is beleírták, hogy
„Tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével”, s hogy „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét” – de az azért mégse kerülhetett az Alaptörvénybe – nem akarok, persze, tippeket adni –, hogy a magyarokat tisztelni kell.
Megértem ugyanakkor ezt a logikát is. A legutóbbi Békemenet egyik szereplőjének okfejtése legalábbis ad némi támpontot ennek megértéséhez, amikor azt találta mondani a Békemenet idején ellendemonstráló – hatalmi retorikában: provokáló – baloldali csoportra, hogy „Olyan volt az egész, mint amikor Muhammad Ali bemegy a ringbe és egy hatéves kisfiút beküldenek, hogy bokszoljanak együtt. Nyilván Muhammad Ali nem fogja őt megütni”.
Nyilván nem fogja. Mert szép és kedves a népére rátekintő hatalom. Tiszteletet érdemlő. Ilyen kedvességben az sem számít, ha a közmédia hírei legtöbbször egy egészen más országról szólnak, mint a valóság. Az sem baj, ha brüsszeli források táplálják a magyar gazdaságot, a miniszterelnök úr pedig azokkal köt atomegyezséget, akiktől pár évvel ezelőtt még a tiszteletet érdemlő nemzetet óvta. Sőt a házelnöki pulpitus magasából már az akácfa is illatosan virágzik. Mert, nyilván, ez az atom már nemzeti atom, az idei akác pedig már magyar akác, hungarikum.
Ha innen nézzük, azt hiszem, igaza van a miniszterelnök úrnak, amikor Brüsszeltől kér tiszteletet a magyaroknak. Olyat tudunk ugyanis, amire csak kevesen képesek Európában. Mesélő nemzet a miénk, történeteket, helyzeteket újra- és átértelmező nemzet. Meséket írni és hallgatni így egyetlen nemzet nem tud a világon. Könyv se kell hozzá. Csak térdünkre ültetjük fiainkat és lányainkat, és mesélünk egy olyan világról, ami már a mesében sem létezik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
