A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell. Így kezdődik Szun-ce híres könyve, A hadviselés törvényeiről. Mindez csak azért jutott az eszembe, mert a harc, a háború, a csata, a szabadságharc és a győzelem szavakat előszeretettel használó Orbán Viktor visszavonulót fújt szokásos pénteki házi rádiós interjújában. Mikrofon mögé bújva üzente: ebben a formában nem lesz netadó. Indoklásul pedig ilyenekre hivatkozott: a vita félrecsúszott, nincs meg a közös alap, az emberek internetadót látnak, miközben ez csak a távközlési adó technikai módosítása.
Péntek délelőtt nagy volt az öröm az ellenzék táborában. Sokan úgy gondolták, csatát vesztett a miniszterelnök, aki ráadásul elszólta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy a nép ellenében semmit nem lehet bevezetni – mert ilyen alapon csak ki kell menni az utcára, és a miniszterelnök azonnal kitűzi a fehér zászlót.
A helyzet azonban az, hogy a miniszterelnök pontosan tudta, mi tesz, amikor visszavonulót fújt. És nem azért, mert megijedt volna a néhány tízezres demonstráló tömegtől. Egyszerűen csak tudja, hogy a gyengébb ellenállás felé kell fordulnia. Nyugatról ugyanis komoly ellenfelek szorongatják. Az önmaga identitásával küzdő Európai Uniót eddig flegmán kezelte, a brüsszeli gépezet mindeddig automatikusan finanszírozta a magyar demokratikus rend felszámolására tett intézkedéseit, de most új, rendszerkritikusabb, elsősorban az unió érdekeit szem előtt tartó irányítócsapat érkezett a közösség élére; valamint felbukkant a színen az Amerikai Egyesült Államok, amely közölte Magyarországgal: korrupció gyanúja miatt hat magyart kitiltanak az országukból.
Egy ilyen helyzetben, a Déli Áramlat megépítésével is az uniós érdekekkel szembe menő, Kelet felé nyitó, oroszbarát Orbán Viktor csak egyet tehet: legitimációs erőt gyűjt, és azok felé fordult, akikre szüksége van ahhoz, hogy hatalmát megtartsa politikai játékaihoz, gazdasági érdekeihez. És ez nem más, mint szeretett, kellően megosztott népe. A nép, amellyel az elmúlt négy-öt évben azt tett, amit csak akart. A nép, amelyik szinte mindent eltűrt eddig is, a nyugdíjvagyon lenyúlásától kezdve, az Alaptörvény megváltoztatásán és a trafikmutyin át, egészen a csodás módon gazdagodó állampárti politikusokig. Morgolódott a nép, dünnyögött, fel-felkiáltott, de simán hagyta, hogy leépítsék, kilopják lelkéből a demokráciát.
Merthogy Orbán társadalomképlete egyszerű: vannak a választók egészét tekintve kisebbségben lévő vakon hívők (hozzájuk igazították a választójogi törvényt, hogy kisebbséggel is biztosíthassák a hatalomhoz szükséges politikai többség hatalmát), van a szétmorzsolt ellenzék (velük nem kell semmit tenni, önmaguktól felzabálják egymást), és vannak azok, akik otthon ülnek (no, őket otthon is kell tartani, mert ezzel biztosítják a vakon hívők hatékonyságát).
Most azonban történt valami: az internetadó ötlete – szülessen bár a korrupt hivatalnokok és tisztviselők takargatására vagy költségvetési bevétel növelésére – olyanokat vitt az utcára, akik eddig otthon ültek. Sőt voltak köztük vakon hívők is. Meg ellenzékiek. Az internet világát nem ismerő, azt csupán propagandára használó miniszterelnök belátta, itt most felborult a haditerv. Sőt már az amúgy biztonságos zónának számító Budán és a vidéki nagyvárosokban is felzúgtak a kormányellenes rigmusok. Orbán aligha attól ijedt meg, hogy azt mondták rá, vesszen, tudja ő, hogy egyszer ennek is eljön az ideje, de addig még kiteljesítené politikusi abszolutizmusát, ha lehet.
A héten utcára vonult tömeg azonban átlépte a Dunát. És nem hasonlított semmire. Nem hasonlított sem a vakon hívőkre, sem az ellenzéki pártok táborára – leginkább talán az otthonülők arcát lehetett felfedezni sorai között, merthogy őket eddig senki sem látta. A netadó ideiglenes visszavonása ezért egyelőre most sem több mint kormányzati kommunikációs technika, amivel helyre lehet állítani az orbáni társadalom egyensúlyát. Ez ma még megoldható egyetlen pénteki házi rádiós beszéddel, ám alighanem a miniszterelnök úr is tudja, hogy ennél többre lesz szüksége a jövőben – ráadásul valóban elszólta magát, amikor azt mondta: a nép ellenében semmit nem lehet bevezetni. A kérdés csak az, hogy Orbán Viktor olvasta-e Szun-ce könyvét a háború művészetéről. Mert abban az is benne van, hogy olyan még sohasem fordult elő, hogy egy háború, amely sokáig húzódott volna, valaha is hasznára vált volna az országnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!