Mert egy ország éppen olyan, amilyenné az ott élők teszik. Hát persze. Különösen egy olyan országban, mint a miénk, ahol ezer éve arról szól a közbeszéd, kié is az ország, s hogy milyen is az valójában.
Voltunk mi már pogányok és keresztények, gyaurok és kurucok, huszárok és rebellisek, csatlósok és forradalmárok. S mindeközben, persze, mindig magyarok. Védtük mi már magunkat besenyőtől, tatártól, töröktől, labanctól, elnyomótól, s valamennyi mindig megmaradt belőlük génjeinkben. Most új menekültekkel hadakozunk. Mi, magyarok. Nemzeti ünnepeinken pedig, országgyűlési és önkormányzati választások előtt elővesszük szép magyar nyelven megfogalmazott, hangzatos szavainkat, leporolunk néhány jelmondatot, közkedvelt idézetet, fűszerezzük dakota közmondással, s újabban már székely-asszony-medve viszonyrendszerrel is. Aztán zászló fel- és levonás, díszsorfal-elvonulás, lufieregetés, kitüntetésosztogatás, majd mindenki visszatér lecsóhoz, krumplileveshez, palacsintához. S amíg a köztévé ontja a boldogsághíreket, az ellenzékinek tartott médiumok pedig tolják a bánatot, a rántott húsok asztalánál, a söröskorsók pultjánál frissen tanult szavakkal, fogalmakkal birkóznak szájukkal a magyarok, mint például oligarcha, bróker, Quaestor, illiberális, demokrácia, diktatúra, korrupció, rezsicsökkentés, és persze foci-foci-foci, stadion és kisvasút, ingyen menza, gazdasági növekedés, nyugdíjvagyon, életpályamodell, drótkerítés.
Miközben egyetlen dologra kellene figyelni csupán. Arra, hogyan bánik velünk, állampolgárokkal a hatalom. Mert ebből alapvetően kétfajta van. Az egyik a gondoskodó, amelyik szolgálatnak tekinti megbízatását. Célja, hogy olyan közösséget teremtsen, államot építsen, amelyben jól érzi magát mindenki: az is, aki képviselő, és az is, akit képvisel. Egymásra utalt rendszer ez, alapja a munka, a tisztesség, a becsület. A másik hatalmi gyakorlat elnyomó, amely saját kedvére akarja formálni az országot. Gondoskodásnak álcázza uralmát, szolgának mutatja magát az urak között. Célja, hogy olyan közösséget teremtsen, államot építsen, amelyben csupán addig van szükség az állampolgárokra, amíg azok biztosítják a hatalomhoz szükséges szavazatot. A rendszert a kedvezményezettek működtetik, és egyben ők a haszonélvezői is. E rendszer lényege pedig az lesz, hogy aki már hatalmon van, az mindenáron meg akarja tartani azt, és a vele járó előnyöket, és mindig is lesznek olyanok, akik arra vágynak és mindent megtesznek azért, hogy egyszer ők legyenek a rendszer kedvezményezettjei. Miközben soha nem egyenlő erők küzdelme ez. Azért ne essünk tévedésbe: mindkét alaprendszer működőképes, az együttműködő állam és szolgaiságra épülő is lehet prosperáló. Hiszen, ismerős, nemde, egy ország éppen olyan, amilyenné az ott élők teszik.
S hogy milyen Magyarország? Amilyenné tesszük. S hogy milyenné tettük? Ehhez látni kell, milyen is. Azt mondja a hatalom, hogy rendbe teszi az egészségügyet, miközben a betegek maguk viszik a gyógyszert a kórházba, és az sem lenne baj, ha a rokon bent maradna nővérnek. Azt mondja a hatalom, megemeli a rendészeti dolgozók bérét, de a borítékba az ígéretnél kevesebb jut. Azt mondja a hatalom, csökkenti a rezsiköltségeket, miközben a kukás autó kétszer olyan ritkán jár, a hónap végén, az összes kiadást nézve pedig a csökkentés ellenére kevesebb marad a családi kasszában. Azt mondja a hatalom, hogy folyamatosan csökken az állástalanok száma, miközben egyre több közmunkást számol bele a statisztikába. Azt mondja a hatalom, hogy ez egy remek ország, miközben félmillióan leléptek innen a boldogulás reményében, a hazaváró program pedig hasztalan. Azt mondja a hatalom, hogy fellép a korrupció ellen, miközben kétes ügyek sora hal el ügyészi szakaszban. Azt mondja a hatalom, hogy a tisztességes munkának megvan a becsülete, de a gazdagodás mintha csak a hatalomhoz közel állók, politikusi rokonok és barátok kiváltsága volna. Azt mondja a hatalom, hogy mindenre, amire tesz, a polgároktól kapott felhatalmazást, miközben a célja az, hogy a többség megundorodjon a politikától, és lehetőleg el se menjen szavazni, mert a kevesek többsége sokkal többet ér.
Vagyis: rághatunk mi bármilyen szavakat az asztalnál, mutogathatunk ujjal mások csodás gyarapodására, mindaddig, amíg mindegy, milyen ez az ország, vagy nem teszünk azért, hogy másmilyen legyen, az ország éppen olyan lesz, amilyenné tesszük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
