Bächer Ivánnal a Népszabadság gazdasági rovatában cuccoltunk össze. Még a Blahán. Mai szemmel furcsának tűnhet, hogy mit keresett egy magyar író a rendszerváltás forgatagában a szerkesztőségi folyosónak épp abban a sarkában. Mindenekelőtt helyet. Egy szobát, egy asztalt, vagy legalább széket, ahova naponta betérhet, leülhet, s megtudhatja, hogy mi újság a lapnál, ahol dolgozik.
Egészen romos kutricát tessék elképzelni, a számítógépek előtti korszakból. Afféle gyakornokfészket, ahol az idősebb kollégák előszeretettel felejtik levetett írógépeiket, javíthatatlan telefonjaikat, s a legfeljebb gyújtósnak való minisztériumi és hatósági kiadványokat. De itt hevertek akkori ruhatáram „vér ciki”, ám a munkavégzéshez időnként mégis nélkülözhetetlen darabjai, mint a fehér ing, nyakkendő, zakó és pantalló.
Ide kopogott be Tamás Ervin főszerkesztő-helyettes, hogy bemutasson egy hasonszőrűen szakállas, magamfajtán rosszul öltözött embert: „Ő az Iván, jól kijöttök majd”, s már csukta is maga mögött az ajtót. Jó érzékkel sikerült összezárnia egy rendmániás írót és egy rendetlen újságírót.
Remek párosítás. Az egyik mindig szöszmötöl a kézirataival, kínos rendet tart az asztalán, néha még az írógépét is letörölgeti. A másik örökké a telefonon lóg, közben zsömlékkel és kávéscsészékkel zsonglőrködik, hogy a nap végén gyorsan odakenjen valamit.
Máig jól emlékszem Iván első mondatára, ami azután hangzott el, hogy újdonsült helyén értő szemmel körülnézett: „Jóska, inkább menjünk le egy kocsmába.”
Az irodalomtörténészek szeretik kávéháznak mondani azokat az elhanyagolt vendéglátóegységeket, amire a kortárs íróknak, költőknek, hírlapi embereknek, segédszerkesztőknek telik. Iván sosem nagyzolt, igazi szakértője volt a filléres borkimérőknek. A legelegánsabb környéken is tudott egy-két olcsó helyet, ahol nem vágott minket földhöz a cech.
Lipótvárosban, ahol még harmincon túl, nős emberként is a szülői házban élt, egyszer megmutatta, melyek azok a kocsmák, ahonnan már papucsban, pizsamára dobott nagykabátban is vitt fel bort. Ha beesett egy nagyobb társaság zongoraművész édesapjához. Máskor a parlamenti képviselők kedvelt helyeit vizitáltuk, s fogadásokat kötöttünk, melyik frakció iszik fröccsöt, melyik csak két decit tisztán.
A látványos kocsmatúrák ellenére is furcsa, magának való társasági ember volt. Hosszú órákig lehetett vele üldögélni anélkül, hogy kettőt szólt volna. Csöndben figyelte a körülötte élőket, majd az ellesett történeteket megírta szép sorjában. A maga bajairól, betegeiről, halottairól nem nagyon szeretett beszélni. Tényleg jól kijöttünk, de barátságunknak gátat szabott, hogy néha ugyanazokat a nőket szerettük.
Jókor lett napilapos. Szerencsés időszakban. Éppen felszabadult egy kicsit a sajtó. Volt pár viselhető esztendő. Amikor lapzárta után ugyanahhoz a kocsmaasztalhoz ülhettek különféle lapok ügyeletesei, s együtt várhatták meg a muzsikus cigányok hajnali záróráját. Ma ez elképzelhetetlen lenne. És nem a muzsikusok bontották meg az asztaltársaságot.
Iván nagyon megszenvedte a szerkesztőségek szétszakadását. Még jobban a szerkesztők beteges elgyávulását meg a kéziratok fektetésének újra terjedő szokását. És azt a kicsinyes furka-piszkát, ami újságírói pályáját végigkísérte. Hányszor hallottam a redakcióban, hogy „a Bächer nem dolgozik”.
Kétségtelen, író volt, nem loholt hírek után. Nem voltak befolyásos hírforrásai, nem lopott dossziékat a képviselői irodaházból, s nem dugott magnót pártszékház szellőzőjébe. De elképesztő mennyiségű tárcanovellát, karcolatot, életlátást szállított, s laza életvitele ellenére sem volt hanyag. Sőt szinte már penzummániásnak mondhatnánk. Írt nagyszerű halottakról, kisszerű élőkről, piros betűs ünnepekről, szürke hétköznapokról. Bármiről, amit a szerkesztők kértek.
Népszerű könyvei abban a napi cikkleadási kényszerben születtek, ami utoljára talán Krúdy Gyulának volt sajátja. Találóan mondta egyszer valaki, hogy piszok olcsón kap Bächer-novellát az olvasó, ha egy újság áráért megveheti.
Akárhogy szépítjük, Bächer Iván évekkel ezelőtt kiszorult a szerkesztőségekből. Írásait jobbára közölték, de gyakran indulatos személyisége, odamondogatása nem mindig volt kívánatos. És a tulajdonosoknak is kifizetődőbb volt az írót flekkenként megvenni, mint drága státusban tartani, hogy napi megélhetése ne függjön a barátok segítségétől. Szerkesztőségek híján az utóbbi években csak kocsmákban találkoztunk. Érdekes módon, ritkábban törzshelyén, a Pozsonyi úton, gyakrabban vidéken. Miközben Iván egész mitológiát épített Új-Lipótba zártsága köré, mondván, már attól „leizzad”, ha átkel a Körúton, a világ végére is elzarándokolt, ha hívták.
Álmos kisvárosokban, poros falvakban is szívesen sütött, főzött, elüldögélt. A fröccs mellé történeteket csipegetett.
És megadóan tűrte nőolvasói rajongását.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!