Akkor én most fogom, és elveszem a zemberektől az ünnep örömét. Nincs kegyelem, tettem minden következményét vállalom.
A kormányzati kommunikáció szerint ezt, vagyis a különös kegyetlenségből elkövetett ünnepöröm-elvételt követi el az, aki ironizálni, röhögni esetleg megdöbbeni, vagy felháborodni merészel, netán heveny émelygést érez amiatt, hogy fizetett bértapsolókat rendeltek a miniszterelnök köré március 15-én. A biodíszlet belekerült 1,25 millió forintjába az adófizetőknek, ez már hivatalos. Hogy erre mi szükség volt, fel nem fogom. Hiszen volt ott nem fizetett tapsolóból is vagy húszezer. Szeretünk, Viktor – ez volt írva az egyik táblára, és hát szerették is nagyon. Szerintem akkor is szerették meg tapsolták volna, ha a Kalevalából olvas fel finnül, de nem, a szeretet tárgya megmelengette a büszke magyar néplelket, jól megaszonta mindenkinek, osztotta a pofonokat Moszkvától Brüsszelig, hadat üzent minden szembejövőnek. Harcos nép a magyar, ez kell neki, nem a szürke rögvaló.
De hagyjuk most a széles tenyerű Fejenagyot, a helység kalapácsát. Petőfi máshol, máshogy is felbukkant az ünnepen. Betapasztott szájjal, a sajtószabadság-tüntetés szimbólumaként. Jól sikerült a civil megmozdulás, ezt onnan is tudni, hogy hamar elkezdődött a színvonalas számháború, hogy akkor most 15 ezren voltak vagy 55 ezren. A szebb napokat látott politológus rögvest le is leplezte a titkos összefonódást, mondván civilek úgysem tudnak ilyen profi hangosítást összerakni, csak a pártok. Aki nem számít, abba kár belekötni. De ez a mozgalom(?) már számít. Sokak hiszik, hogy ez lehet alapja, bázisa, forrpontja, akármilye valaminek, bárminek, amiből egyszer csak előkerül az a bizonyos bíró, aki jól elzavarta a kocsmából a széles tenyerű Fejenagyot és társait A helység kalapácsában, „nem ékesszólásánál, de tekintélyénél fogva”, miként Petőfi írta volt.
Érteni vélem, miért tartják oly finnyás kényeskedéssel a távolságot a szervezők a politikától, a pártoktól és minden rendű, rangú politikustól. Tőlem aztán végképp visszatetsző lenne civilekre akaratuk ellenére oktrojálni a politikát. De most, hogy 20-50 ezer embert ki tudtak vinni az utcára a 80 ezres Facebook-közösségből, most, hogy tekintélyes és hiteles emberek adják arcukat, nevüket az ügyhöz, most, hogy tényezővé váltak, hogy várakozást keletkeztettek, talán ideje végiggondolni, mit is kezdenek ezzel a helyzeti energiával.
Ez egy kormányellenes tüntetés volt, már nem a médiatörvényről szólt. Ezt nem én mondom, hanem a tekintélyes Economist újságírója látta így. Azt hiszem, igaza van. Két tüntetés között ugyanis alkotmány készült hatalmi akaratból, közjogi tisztségekbe bebetonozott pártkatonákkal, csonkán hagyott Alkotmánybírósággal, utólag felülírt bírósági ítéletekkel. Két tüntetés között megszűnt létezni az állam Gyöngyöspatán, és arra készülnek neonáci osztagosok – ezt írják róluk Hegyeshalomtól Nyugatra –, hogy megszüntetik Hajdúhadházán is. Két tüntetés között egy új politikai rendszer mutatkozik meg a maga csúf valójában. Akinek fontos a sajtószabadság ügye, aki elutasítja jelen formájában is a médiatörvényt, annak bizonyosan ellenére van ez az egész új rendszer. Az rendszerellenes. Szót emelni ez ellen lehet (és kell) civil módon, elfordulva politikától. Tenni ellene azonban csak politikai eszközökkel lehet (és kell). Ezek a politikai eszközök pedig demokráciában, tetszik, vagy sem, a pártok, meg a politikusok kezében vannak.
Türelem, mondják sokan okkal, nincs még itt a momentum, a március 15-i tömegben sok lehetőség rejlik, meg kell várni, míg megtalálja hangját, formáját, míg kiforrja magát. Igaz. Csak, gondoltam, szólok, aki kimerészkedik a politikai küzdőtérre – és az utca, az bizony ilyen –, annak viszonyait sem vetheti le magáról finnyáskodva. Ahogy Kurt Vonnegut írta: „a győzelem szervezés kérdése, ha vannak angyalok, remélem, úgy szervezkednek, mint a maffia”. A széles tenyerű Fejenagyok kocsmájában már mások a szabályok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
