Charleroi Nyugat-Európa egyik legszegényebb városa. Magyar szemmel ez a szegénység talán nem kiáltó, de a jómódú Belgiumon belül a félmilliós egykori iparváros a reménytelenség jelképének számít. Amikor nemrég egy gazdag üzletembert kiraboltak benne, a bírónő azt a bölcsességet találta mondani neki, hogy „egy ilyen szegény és tönkrement régióban” ne mutogassa az utcán a gazdagságát.
A munkanélküliség harminc százalék fölötti, s a belváros közvetlen közelében bezárt kohók, rozsdásodó gyárak, elhagyott és senki földjének számító ipartelepek emlékeztetnek a szerencsésebb múltra, a vallon bánya- és acélipar egykori fénykorára.
A Brüsszelbe járó magyarok leginkább csak a város repülőterét ismerik, ahova a fapados járatok érkeznek Budapestről. A repülőteret finom trükkel „Brussels Charleroi Airport”-ként hirdetik, s az érkező utasok legtöbbje a terminálról busszal vagy autóval azonnal tovább is utazik a belga fővárosba. Aki mégis beutazik a városba, azt gyorsan mellbe vágja az elhanyagolt épületekből, lepukkant bárokból és rosszkedvű járókelőkből szitáló szomorúság. Vagy ahogy Radnóti Miklós írta oly gyönyörűen, a „házfalakról csorgó vöröslő fájdalom”. Egyszer, amikor egyedül bolyongtam a városban az esti brüsszeli vonatra várva, arra gondoltam, hogy ha megvalósulnak az Európa gazdasági hanyatlásáról és más világrészek diadaláról szóló, szuperpesszimista jóslatok, akkor néhány évtized múlva talán az egész Európa olyan lesz, mint Charleroi. De reméljük, ez még rémálomnak is túlzás.
A kihalt és nem is túlságosan biztonságos belvárosban betértem egy kívülről antik épületet utánzó templomba. A Szent Antal-templom a belga nehézipar fénykorában épült, hideg és ünnepies klasszicizmusa egykor a helyi polgárokat kívánta elkápráztatni és saját gazdagságukra emlékeztetni. A nagyzoló stílus mára visszájára fordult, a málló falak, elkoszolódott díszítések a rideg, fűtetlen templomtérben különös intenzitással vallanak egy korszak hanyatlásáról.
De az emberek mindenütt élni és hinni akarnak. Amikor beléptem, éppen fekete mise kezdődött a Szent Antal-templomban. Nem „feketemise”, ördögi praktikákkal, hanem római katolikus szentmise fekete híveknek, Charleroi afrikai lakóinak. Fiatal fekete pap misézett, a félkörben elrendezett padsorokban is főleg fekete hívek ültek. Termetes asszonyságok színes kalapokban, öltönyös-nagykabátos férfiak, bőrdzsekis fiatalok. Egy srác gitározott, s a hívők afrikai zsoltárokat énekeltek, olyanokat, amilyeneket Afrikában vagy Harlemben szoktak. Nagyon más volt, mint amit európai katolikusként megszoktam: de a rideg város rideg templomában átmelegítette a lelkemet. Aztán azt is észrevettem, hogy a fiatal fekete pap mellett egy idősebb, fehér atya segédkezik, talán a templom plébánosa, aki örömmel engedte át az esti szentmisét új híveinek. A fekete családok között is ült néhány európai hívő. Ügyetlenül, de látható buzgalommal igyekeztek bekapcsolódni a lendületes afrikai ünnephez hasonlító szertartásba. Óvó szeretettel néztek a felszabadultan izgő-mozgó, csokifekete kisgyerekekre, akikre itt senki sem szólt rá, hogy „templomban vagytok!”.
Ezúttal nem a prédikáció, hanem maga a mise vallott arról, hogy az emberek közti előítéletet kellő jóakarattal még a szegénységben is legyőzheti a szolidaritás.
2011. január, Brüsszel
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
