A felelősségérzet kutya dolog, mert kétlényegű, a lélek és az ész nevű halmazok metszetében sínylődik, mintha egy körgangra csukott, túllocsolt muskátli lenne, két gyökérrel. Felelősséget szívből érzek a hazáért, de az eszemmel szeretem, már, ha szolgálni is akarom, ha nem szlovák rendszámú luxusautóból fenyegetem szigorú szavaimmal hazám fiait.
Sipos Pál írja a májusi Mozgó Világban, idézem, „Mit várjunk azoktól az alkotó művészektől (írók, színészek, rendezők, előadóművészek, filmesek stb.), akiknek az sem tűnt fel, hogy a közszolgálat átpolitizálásával az elmúlt 15-20 évben közel 500-700 milliárd (vagy még több) forintot vont el (…) a politikai hatalom?” (A vég kezdete, 128. oldal). Párhuzamos sorok és sorsok, Sipos esszéjével egy időben olvastam egyik író barátom levelét. Azt írta, elhagyta a felesége, mert nem bírja tovább a rettegést, hogy megdobálják őket, beverik a kocsi ablakát, hogy a szittya szülők szittya gyerekei kiközösítik a fiát az iskolában, hogy szó szerint éheznek, mert nem kap a baloldali kivéreztetett orgánumoktól fizetést – de ő akkor sem tud hallgatni. Nem tud, mert szereti a hazáját, és nem képes elhinni, hogy ezt az országot csak azon a gonosz, demagóg módon lehet szeretni, ahogyan a karlendítő nemezesek csinálják. Nem tud leállni, pedig már ráment az idegrendszere, családja, de mit tehetne: ide született, ezt a nyelvet használja, nem is akárhogy, és tudni akarja, mi dolga van itt. És hogy kik laktak itt előtte, és kikkel. Szeretni akar, dolgozni, élni. Nem nagy terv ez. Másutt legalábbis.
Vegyük komolyan Sipos Pál mondatait: a magyar értelmiségnek nem tűnt föl, hogy kisemmizték, nem vették észre, hogy „az elmúlt húsz évben a Rokonokon kívül egyetlen klasszikus magyar regényből (Jókai, Jósika, Kemény, Mikszáth, Móricz, Móra, a sor hosszan folytatható) nem készült filmváltozat. Az utóbbi állítást talán nehezebb tartózkodó lélekkel végiggondolni. Már nem a felsorolást, hogy kik is a nemzeti kánon tagjai, gimnáziumi tananyag. De azok az írók és filmrendezők, akik tucatjával adtak be pályázatokat, forgatókönyveket klasszikus munkák feldolgozására, melyre aztán kanyi vasat sem kaptak, most bizonyosan meg vannak lepve. Nem csak tétlenek voltak, de észre sem vették, hogy más nem az… Rokonok. Kétségbeejtő remekmű, borzasztó, hogy ennyire aktuális, kifordul a kézből, mert arról is beszél, ahogyan értelmezik, ahogyan film készült belőle, Móricz a posztmodern jós: önmagára is reflektál.
De maradok inkább az első állításnál, a felelősségnél, hogy az alkotók elbambultak volna. Ha igaza van Siposnak, akkor fölösleges erőlködni. Ha mi magunk sem tulajdonítunk jelentőséget a saját kiállásunknak, sőt, nem is tudunk, hallunk róla, akkor hiábavalók a tüntetések, nyílt levelek, dolgozatok, a reménytelenül pártos bírókhoz utalt, mégis becsülettel és hittel végigküzdött perek tucatjai. Ha a demokratikus értelmiség nem tud önmagáról, akkor azoknak, akik tennének valamit, fölösleges vállalniuk a kockázatot, félnáci vagy tán egészen az őrültek céltáblája lenni. Hiba fölvonulni, tüntetni, fészbukolni, hagyni, hogy leköpjenek, megdobáljanak. Mégiscsak jobb a nyugalomba’. Ha nincs hatása a hagyományos értelmiségi eszköztárnak, akkor, tessék, bedarálni Esterházy Ujjgyakjait, Parti Nagy meséit az ÉS-ben, Závada Édes hazám kiáltványait, Kemény hazaverseit, Andrassew és Pikó munkásságát (a sor hosszan folytatható). Nem hallatszanak? Akkor hagyjuk.
De ácsi. Én nem csak azt hiszem, hogy hallatszanak, de azt is, hogy író barátom kiállása sem hiábavaló. Sőt, ha szabad alázatosan emelkedett lenni: példaértékű. Nem bírják majd örökké ütni azt, aki sohasem üt vissza. Mindig nem beszélhet keresztényi értékekről olyan, aki egyet sem tart be belőlük. A nemezes gyűlölködők, mérgezett tojást dobáló nyugdíjasok, szélsőségessé szegényedett nyomorultak között is akad majd, aki észreveszi, hogy a hazát szeretni nem pártlózung. Felelősség.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
