Föladom – mondta öreg barátom olyan keserűséggel a hangjában, amit csak az érezhet, aki nem másban, hanem magában csalódik. – Ilyen szégyen se ért még, hogy tőled kell hallanom… – éreztem, komolyan mérges rám. Pedig én csak azt tettem, amit már oly sokszor. Felhívtam, és megkérdeztem, na, ehhez mit szólsz? De most visszakérdezett: mihez? Hát, a miniszter ügye, tudod. Melyik miniszter? És melyik ügy?
Öreg barátom kivételes tehetség volt. Egyszerre volt képes rádiót hallgatni, tévét nézni, internetet böngészni, és a telefonján is állandóan matatott valamit. Nem volt hír, ami ne ért volna el hozzá, nem volt hír, amiről ne lett volna véleménye. Ha valami érdekelte, utánajárt, leguglizta, nyomta a fészbukra rögvest, betelefonált, fórumozott, vitát generált és vitázott maga is. Persze, érezhettem volna, hogy lankad. Régebben ő hívott, hogy „ezt hallgasd meg!” Mostanában már én telefonáltam, hogy „na, mit szólsz?” Azt mondja, nincs ideje fölháborodni. Mert mire éppen tolulna a vér, horgadna az indulat valamely hír hallatán, már jön egy másik, még mérgesítőbb. Márpedig idő kell a fölháborodáshoz. Emészteni kell azt, ízlelgetni, fontolgatni. Fölháborodni csak alapos tényszerűséggel érdemes. Ő legalábbis így szeretett, mert hát a zsigeri mérgesek vannak elegen úgyis. Ő viszont professzionális hírfölháborodó, sok munkát tett ő ebbe bele, most mégis veszni hagyja. Túlcsordult.
Itt hagyott hát magamra. Pedig éppen tanácsot készültem kérni tőle, hogy miről szóljon az e heti vezércikk. Mert elvesztem én is a rengetegben. Hétfőn elhatároztam, hogy ez a cikk a kormány újabb kérdőíves felméréséről fog szólni. Arról, hogy már eldöntött ügyekről tesznek fel bugyuta és demagóg kérdéseket, totál hülyének néznek itt minden 16 évesnél idősebb magyart, kábé 800 millióból. De másnap már Matolcsy György volt a színpadon, lankadatlan múzsája ő a kortárs publicisztikának. Győzelmet hirdetett a gazdasági szabadságharcban, olyasmit beszélt, hogy kipateroltuk az IMF-et és ez milyen jó. Közben a kormány persze szép lassan mindent végrehajt, amit az IMF követelt. Gondoltam, erről írni kell, de akkor jött Réthelyi miniszter, aki egy nevenincs jobbikosnak akart éppen megfelelni nyögve, izzadva. Azt kérdezte tőle a nevenincs, hogy mikor radírozzák már ki a tankönyvekből Spiró Györgyöt és Kertész Imrét, a két „magyargyűlölőt”. És Réthelyi miniszter nem azt válaszolta a nevenincsnek, hogy reméli vigyázzban állt, mikor a Spiró és Kertész neveket leírta. Nem, ehelyett Thomas Mann homoszexualitásáról, Bartók ’19-es szerepéről, meg Németh László szovjet útinaplójáról írt valami vállalhatatlan összevisszaságot, amit ha továbbgondolunk, akkor az bizony alkalmas Réthelyi miniszter egész tiszteletreméltó életútjának bepiszkítására. Ez nem hagyható szó nélkül, gondoltam én, de aztán jöttek a hírek a Corvinus megszüntetéséről. Higgadtan kellene írni erről, mert tényleg nincs szükség ennyi egyetemre meg főiskolára, a sok büfé-ruhatár szakra, na de pont a Közgáz? Aligha van erre más magyarázat, csak a politikai előítélet, ezt kell papírra vetni, gondoltam. Na de akkor utcára mentek a rendvédelmisek, Pintér belügyminiszter süvegelni való bátorsággal állt elibük, arcba kapta a verbális inzultust, határozott szavainak súlyából némiképp levon, hogy 63 éves korára tizenöt éve élvezi azt a nyugdíjat, amit éppen most készül elvenni az utána jövőktől. És még csak szombat van. Mi lesz itt még vasárnapig?
Kezdem érteni öreg barátomat, az elvetemültség nagy dózisban immunissá tesz. Aki teheti, félrefordítja fejét, menekül, bezár ajtót, ablakot, kívül hagyja a politikát, a közéletet. De közben talán észre sem veszi, hogy ezzel pont azoknak tesz szívességet, akiktől naponta megkapjuk a magunk kis aljasságadagját. Ha jobban belegondolunk, ez politikai taktikának sem rossz: ebben a hírdömpingben alig valami éri el az ingerküszöböt. Mintha a közvélemény tervszerű fárasztása folyna. Elaprózása, felemésztése az indulati energiáknak. Hogy legyintéssé szelídüljön így az ökölbe szorított kéz.
A jus murmurandi, a morgás törvénybe nem foglalt ősi joga az, amit öntudatos polgár föl nem ad soha. Ha erről is lemond, alattvalóvá silányul. És ha pedig nem hagynak időt az apránkénti, megfontolt és tárgyszerű háborgásra, nem marad más, mint fölháborodni az egészen. Úgy mindenestül, ahogy van.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
