Kit érdekel?

2008-ban ismét Sólyom a fasizmus előretörésére figyelmeztető „riadalomkeltőket” bírálta a parlamentben, akik „eszközül használják” a holokauszt-túlélők félelmét, és mindenkit kioktatott, hogy nem lehet fasiszta előretörésről beszélni, mert fasiszta csak egy állami berendezkedés lehet, tehát aki nincs hatalmon, azt nem is lehet fasisztának nevezni. Egy évvel később pedig a cigányozást vette burkoltan védelmébe, amikor úgy fogalmazott, hogy a politikai korrektség „nem a kiszolgáltatottat és az ártatlant védi”, ha „ideológiai bunkósbotként használják”.

Annak ellenére, hogy értelmiségiként magam is definíciók között élem az életem, egyre inkább irritálnak a terminológiai eszmefuttatások és viták. Egyre kevésbé érdekel, hogy kit lehet joggal (új)fasisztának vagy (új)nácinak nevezni, hogy azt is lehet-e fasisztának nevezni, aki egyfajta fasiszta berendezkedést szorgalmaz, vagy csak azt, aki ezt már véghez is vitte. Ugyanígy hidegen hagy, hogy pontosan mikor mondhatjuk, hogy megszűnt a jogállam. Erős a gyanúm, hogy nem a tudományos érdeklődés, hanem inkább az önfelmentés vezeti azokat, akik ezeket a vitákat folytatják. Amikor Sólyom a „radikális jobboldali” kifejezés használatára buzdított, vagy szembeszállt a fasiszta veszélyre figyelmeztetőkkel és a politikai korrektség képviselőivel, magát mentegette. Így adott felmentést magának az alól, hogy egyetlenegyszer sem lépett fel határozottan az újnyilas, az újfasiszta és a rasszista eszmék hirdetőivel szemben. Még akkor sem tett így, amikor ezek a hivatalos politika színterén jelentek meg.

Valójában persze nem a terminológiai vitákra, hanem azokra vagyok dühös, akik ilyen viták mögé bújnak az elől a kérdés elől, hogy mit is kellene tenni. Hiszen lehet tudálékosan azt mondani, hogy „ne tegyünk egyenlőségjelet a Fidesz és a fasizmus közé”, de ténylegesen teljesen közömbös, hogy a Fidesz stílusa, szavai vagy tettei minden részletükben megfelelnek-e a szakirodalom különféle definícióinak. Csak az az érdekes, hogy szabad-e hagyni, hogy így legyen, hogy kell-e tenni ellene, és ha igen, mit. Az elnevezésen való vita mögé bújók burkoltan azt állítják, hogy ha ez még nem fasizmus, akkor nem kell minden eszközzel gátat vetni neki.

Hasonlóképpen értelmetlenek az olyan okfejtések, hogy beszélhetünk-e már diktatúráról, vagy csak „tekintélyelvű demokráciában”, esetleg „autokratikus vonásokat mutató parlamenti rendszerben” élünk-e. Nem érdekel, hogy mi illik legjobban a helyzetre: „elkezdődött a jogállam lebontása”, „kiiktatták a fékek és ellensúlyok némelyikét”, vagy esetleg „a liberális jogállamot felszámolták, egy illiberális berendezkedés alakult ki”. Annyit hallottuk már ezeket a szólamokat, hogy lassan beléjük fásulunk, közhelyszerűen ismételgetjük őket, ahelyett, hogy minden követ megmozgatnánk, hogy véget vessünk ennek az őrületnek.

Mert nem igaz, hogy ha még csak bontogatják a jogállamot, akkor még van idő. Ez a fajta halogatás engem a Fidesz szólamaira emlékeztet. Amikor megengedően azt mondják, hogy várjuk meg, mennyire válik be például a médiatörvény – vagyis ne azon „jajongjunk”, hogy mi mindent tesz lehetővé a kormányon levők számára, hanem nézzük meg, hogyan él vele a hatalom: kegyes lesz-e velünk, vagy agyontapos. „Bízzunk a független bírákban” – ahelyett, hogy azon siránkoznánk, hogy a bírói kar egzisztenciális függésbe kerül a kormányzó hatalomtól, és a kormány bizalmi emberei fognak dönteni a kinevezésekről, az ügyek kiszignálásáról és így tovább.

Nem, nem szabad kivárni, hogy mindez hova vezet. Ahelyett, hogy azon vitatkoznánk, mit minek kell nevezni, már régen szervezkedni kellene, felkészülni az ellenállásra, pénzt gyűjteni rá, új szereplőket kiképezni és bevezetni a közéletbe, és elsősorban kitalálni, hogy mit kellene másképp tenni, mint a korábban és most kormányzó erők.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!