Önáltató forradalom

A forradalom kifejezés egyúttal arra is utal, milyen nagyratörő elvárásokat fogalmazott meg önmagával szemben a Fidesz. Ahelyett, hogy a választás megnyerését követően fokozatosan önmaga eufóriájának és a választók várakozásainak mérséklésére törekedett volna, a választást követően a forradalom emlegetésével az égbe emelte az elvárások szintjét.

A több mint kormányváltó forradalom nem más, mint önfelhatalmazás. Másképp fogalmazva, a választók és a Fidesz vágyainak egymásra csúsztatása. A választói várakozások lényege – én hozzátenném: sajnos – a rendszerváltás húsz évének teljes egészében való elutasítása. Hosszan lehetne ezt fejtegetni, de engedtessék meg egyetlen szálat kihúzni a bonyolult szövedékből. Az 1980-as évek második felében induló rendszerváltó folyamattól a magyar állampolgárok többsége jobb és biztonságosabb életet várt, tűnjék ez bármennyire is földhözragadtnak. A rendszerváltásban való – vagy inkább a rendszerváltásnak tulajdonított! – csalódottság magja sem más természetű: a megszorítások és válságok sújtotta magyar társadalom nyugalmat és biztonságot akar. A Fidesz ezt megígérte neki, elhitetve, hogy csak akarni kell, nem kell foglalkozni a körülöttünk kavargó világgal. Egyúttal gyorsan e vágyhoz kapcsolta saját célját, a gyökeres, mindent kigyomláló és mindenhova saját magjait ültető forradalmi átrendezést. A választók egy része hitte is, hogy ez szükséges, másik fele legfeljebb elfogadta, hogy csinálják meg, ha közben a biztonságos élet ígérete teljesül.

Mindebből az is következik, hogy a kormány politikai legitimitása döntően azon múlik, hogy a biztonság ígéretének eleget tud-e tenni vagy sem.

Az első év mérlege az, hogy inkább nem. Hiszen a kormány ugyanúgy megszorító politikát visz első teljes évében, ahogyan valamennyi elődje ezt tette a húsz év alatt. Nincs tehát új politika. Ráadásul ez a megszorítás kifejezetten a legrosszabb helyzetben lévőket sújtja, illetve a középrétegek jelentős részét fenyegeti azzal, hogy kicsúsznak a középkategóriákból. „Újítás” csak az, hogy az egzisztenciális biztonságvesztést a kormány összekapcsolja a jogvesztéssel is, amivel akaratlanul elérheti, hogy az elvontnak tűnő alkotmányjogi ügyek a hétköznapok szintjén is értelmezhetővé váljanak.

E folyamatokat a választók értékelik és büntetik. Ennek szól a Fidesz jelentős népszerűségvesztése. Bár a különböző közvélemény-kutatók eltérő számokkal dolgoznak, a tendenciát il­letően a jelentős intézetek egyetértenek: a kormánypárt a teljes választókorú népesség körében elvesztette támogatottságának több mint harmadát.

Mióta élek, mást se hallok, mint azt, hogy most két évig még nagyon nehéz lesz, de majd a harmadik évtől elindulunk felfelé. A kormány ebben is változást ígért, mert a jobb élet elérésének gyors lehetőségét helyezte kilátásba. Így már az is visszalépés a Fidesz számára, hogy újra ott tartunk: még két évig kutya nehéz lesz, de aztán… Logikailag ezt követő kérdés, hogy tényleg jobb lesz-e? Mikor komoly közgazdász beszél arról, hogy a kormány „hasszámokkal” dolgozik, „vándoranekdotákra” alapozza politikáját, mikor a piac egy év után is csak fontolgatni tudja, van-e realitása a kormány célkitűzéseinek, akkor fájóan kételkedhetünk a mostani megpróbáltatások értelmében és végeredményé­ben.

Amíg a kormány azzal áltatja magát, hogy jár neki a forradalmi önfelhatalmazás, s hogy a tények baja, ha nem passzolnak az akaratához, addig nem lesz jelentős korrekció. Holott, a kormánypárt, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy az ország sorsa ma nagyrészt azon múlik, hogy a Fidesz ki tud-e szabadulni saját forradalmi csapdájából.

A vészjelzéseket már sokan leadták. Houston – a forradalmi irányító központ – egy éve nem felel.

 

(A József Attila Alapítvány e héten jelentette meg a második Orbán-kormány első évéről szóló tanulmánykötetét. A szerző e könyv bevezető tanulmányának egyik írója.)

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!