Julius Caesart a jós március idusától óvta, Trumpot nem ártott volna augusztus 5-től óva inteni. Végzetes nap ez a Fehér Ház botrányba keveredett lakója számára: 1974-ben – miután a főbírák kötelezték titkos hangszalagjai kiadására – e napon vált Nixon főemberei és pártja vezérei előtt is nyilvánvalóvá, hogy az elnök menthetetlen.
Előkerült a – Sherlock Holmes-regény szavaival – füstölgő pisztoly, vagyis a perdöntő bizonyíték: Nixon addigi konok tagadását a magnón hallható saját szavai cáfolták. Az elnök maga adott utasítást az állam nyomozásának akadályozására, a jogrendszer első embere tudatosan jogot sértett. Nixon négy nap múlva lemondott.
Most 5-én, múlt vasárnap Trump elnök nem bírt parancsolni Twitterre mindig kész ujjainak, s világgá kürtölte, hogy az ő kampányembereinek, közte fiának találkozójára az orosz ügynöknővel a választási év júniusában magától értetődőn az ellenfélre, tehát Hillary Clintonra terhelő információk végett került sor. S ezzel elismerte, amit másfél éven át tagadott. Az eddigi meséből mára csak annyi maradt, hogy ő, Trump persze nem is tudott e találkozóról. De már ezzel is jól bemártotta a saját fiát, aki kongresszusi meghallgatásán eskü alatt tagadta a segítségkérést az oroszoktól. Pedig e vasárnapi tweet éppen a Washington Post aznapi szenzációját próbálta cáfolni: Trump aggódik amiatt, hogy fia ellen vádat emelhet a különleges ügyész. Mi más volt e tweet, mint aggodalmának jele?! S az elnök ugyan érvelhet, hogy megszokott dolog az ilyesmi, csak éppen törvény tiltja evégett külföldi hatalom segítségét kérni. Nem véletlen, hogy sietett a végére odabiggyeszteni: ő nem is tudott a hírhedt találkozóról a Trump Towerben…
Baljós nap ide vagy oda, kísérteties a hasonlóság az elnökbukáshoz vezető Watergate-botrány forgatókönyvéhez. Akkor is folyt módszeresen és olykori kiszivárogtatásokkal az ügyészi (majd párhuzamosan a kongresszusi) vizsgálat, s a Fehér Ház mindig tagadott mindent, amíg aztán kénytelen lett elismerni, hogy ez is, az is hazugság volt. Azt például Trumpról már tavaly megtudtuk, hogy ő maga mondta tollba fiának az első hazug változatot: csak az orosz gyerekek adoptálását tiltó amerikai büntetőszankcióról volt szó, semmi másról. Aztán persze előkerült egy e-mail és benne ifjabb Trump üzenete: bizony jó lenne terhelő anyag Hillaryról. Most meg kiderül, a találkozónak eleve ez volt a célja. Ezek tükrében, vajon meddig tartható, hogy Trump mégsem tudott róla előre? Hiszen a vádalkuról az ügyészekkel egyezkedő személyes ügyvédje már rávallott. S akkori kampányfőnökének most folyó bűnperében az ügyészek láthatóan ugyanerre szeretnék rászorítani a vádlottat.
Kulcsembereit, fiát szorongatva, a vizsgálók tarthatatlanná tehetik Trump tagadását. Érzi ezt ő is, szavai erről árulkodnak. Gyűlésein a vádlói és a média ellen hergeli híveit, akik mind vadabbul fenyegetik az elnököt kísérő tudósítókat. De a potenciális tragédiánál is baljósabb, hogy Trumpnak immár nem is – pisztolyfüstöt a világért sem látó – szavazótábora van, hanem szektavezérhez hasonló kultusza. Sakkban tartva pártja politikusait, tehát alkotmányos eljárás indulhatna, ha novemberben a demokraták megszerzik a képviselőházi többséget. Erre ugyan az e heti pótválasztások republikánus vergődéseit látva jó esély van, ám attól a túszejtő harcias kisebbség aligha tér észhez. S itt ér véget a Watergate-hasonlóság. Szembesülve a tényekkel, az akkori republikánusok elnöküket tagadták meg. A maiak a tényeket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!