Emlékeznek még a március 15-én kissé céltalanul bolyongó, viszont komolyan vacogó lengyel békemenetesekre?
Jöttek megtekinteni a példaképüket, de ő pechjükre kihagyta a tavalyi ünnepet, még az emlékezetes hókáoszról is majdnem lecsúszott, így a lengyeleknek csak a télverte fővárosi nevezetességek megtekintése maradt. Azért el-elkurjantották magukat, hogy Vivát, Viktor!, csak hogy megszolgálják a különvonatra valót. Jöttek az idei ünnepre is, de most mintha kevesebben lettek volna, tán kisebb a lelkesedés, azért. Az ilyen Viktor- éltetős túrákat ugyanis a lengyel radikáljobboldal lapja, a Gazeta Polska szokta szervezni, az volt a felülete az ottani Orbán-hívőknek. Volt, mondom, mert a kihajtható Orbán-poszterek helyett mostanság ilyenek jelennek meg abban a lapban: „Ha a Szégyen, Viktor, szégyen! megszólítás hangzana el, akkor valaki azt hihetné, Janukovicsról van szó (…) most azonban a másik Viktorról beszélnék. (…) A mi környezetünkben rajongva szeretett Orbán Viktorról van szó, Magyarország jeles miniszterelnökéről, akinek szívűnkben emlékművet állítottunk, és ő éppen ezt rombolja porig.” Na tessék, egy baráttal megint kevesebb. Maradt még valaki?
A régi haverok az új kedvenc, Putyin miatt maradoznak el. Lengyelországban nagyon utálják ugyanis, amit Putyin művel épp Ukrajnában, nem értik, miért adja el egy ilyennek az országát úgy harminc évre az ő Viktoruk. A lengyel jobboldalon, úgy látszik, nem tudják, hogy a rajongva szeretés fontosabb az elveknél, van még mit tanulniuk a magyar békemenetesektől. De sebaj, ha ők ilyen finnyásak, a CÖF jövőre legfeljebb behívja az oroszokat március 15-én, azok legalább nem lófrálnak összevissza, vonulnak fegyelmezett alakzatban, meg hát a hideget is jobban bírják.
De van-e olyan jó barátunk nekünk ez a Putyin, mint amilyenek a lengyel Viktor-fanok voltak? Nem olyannak tűnik, mint akinek szívében emlékmű lenne, ennek a bimbódzó kapcsolatnak az elején rögtön komolyabb kínba hozta új pajtását. Amit itthon 10 évre titkosítottak, azt a transzparenciájáról messze földön híres orosz kormány kitette a honlapjára: kiderültek a paksi üzlet részletei. Egész pontosan az, hogy Orbán nem mondott igazat. Már most el kell kezdenünk fizetni a paksi gigahitel önrészét, ha pedig késünk a törlesztéssel, kérhetik az egészet egyben is vissza. A hitel a beruházás 80 százalékát fedezheti, a maradékot a magyar félnek kell előteremtenie. Korábban azt mondták, ezt a húsz százalékot majd csak később kell fizetni. Hát most kiderült, hogy be akartak minket csapni, bár ennek a hírértéke vájt fülűek számára erősen korlátos. Arról nincs információ, kinek a humorérzékét dicséri a Kremlben, hogy a kamatfordulókat éppen március 15-re tették. Az ünnepi hangulat a következő 32 évre garantált, legfeljebb emlékezünk majd a szabadságharcot leverő 1849-es orosz invázióra is.
Hanem erős a gyanúm, hogy ez a hirtelen jött orosz közlékenység nem kifejezetten a férfibarátság jele. Akkortájt lett nyilvános ez a tragikus üzlet, amikor Merkel német kancellár éles szavakkal ítélte el az ukrajnai orosz beavatkozást, amikor az EU szankciókat fogalmaz meg és amikor kitiltják Európából a fél orosz kormányt. Putyin tehát üzenhetett is ezzel a szerződéssel, valami ilyesmit: mit keménykedtek, hát nem látjátok, hogy most vettem egy komplett országot tifelétek? Két cintányér közt lett most levegő Magyarország, ezt csinálta belőle az elvek nélküli kormánypolitika. Az EU-ban miattunk alkotnak új szabályokat a jogállami normák megsértői ellen, Oroszországból nézve meg nem vagyunk többek, csak afféle befolyási övezet. A talán napokon belül drámaivá éleződő ukrán válság okán újratöltött hidegháború Orbán szókészletéből egy mondatot bizonyosan kitörölt már. Kelet-Nyugat dolgában nincs többé „és”. Csak „vagy” van.
Most, választás előtt nézhetnénk úgyis, hogy Orbán és Putyin közösen írják tele éppen az ellenzéki kampány üres lapjait. Azokat, amiken annak a bizonyos történetnek lenne a helye, a választási sikerhez elengedhetetlen sztorinak, annak, amit világról, országról gondolnak, amiből következik minden szlogen, minden plakátmondat, minden ígéret. Ami nélkül csak tagadás, csak a hatalom akarása látszik a választó felől nézve. De most lehetne beszélni egy országról, amelyet elvei és vágyai a Nyugathoz kötnek, amely képes világosan állást foglalni, ha ezeket az értékeket-elveket erőszakos kihívás éri, és nem kötelezi el magát semmiféle üzleti megfontolásból annak, aki ezt az erőszakot alkalmazza. Itt van, tessék, a mi történetünk. Lehetne akár kezdeni is vele valamit. Március 15-én ezt elfújta a szél. De van még három hét, hogy kiderüljön, mit kíván a magyar nemzet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
