Nincs már mit hozzátenni a szavakhoz, tán nem is érdemes, a csend az, ami beszédes.
Hogy a miniszterelnök, aki szerint nem volt itt multikulturális társadalom soha, ezzel simán megbukna egy történelemérettségin, hogy Strasbourgban költőnek nevezi Márait, s közben a halálbüntetésről és a menekültekről szóló gyalázatos mondataival szégyent hoz magára, szégyent a mi fejünkre is, csak a Jobbik röhög a markába; mindezt az ész és az értelem keretrendszerében értelmezni aligha lehet már. Túl egyszerű lenne csak legyintve hülyézni, nem is vezetne sehova, még ha a mondatai alapján ki-kibukik is az emberből. Akkor inkább a csend…
Hat-hét másodpercig tartott. Hosszú hallgatás ez egy sajtótájékoztatón, különösen hosszú egy veterán politikustól, akit a rutinja ez idáig alig-alig hagyott cserben. Amikor megkapta a kérdést Debrecenben, hogy a homofóbia elleni világnapon nem akar-e véletlenül a világ más állam- és kormányfőihez hasonlóan ő is megnyilvánulni, akkor állt be ez a csend. Látszott, nem készült erre, nincsenek előre gyártott panelek, kénytelen volt végiggondolni, mit is mondjon. Annyi mindent választhatott volna, pont ő, a szavak csűrcsavarásának nagymestere. Én már nem is várom el tőle, hogy beszéljen szabadságról, jogegyenlőségről, ahogyan azt például Obama, vagy új idolja, Cameron brit miniszterelnök tette, ettől elüthette volna egy átlagos mondattal, hogy Magyarország toleráns ország, kérem a következő kérdést, vagy kibújhatott volna azzal, hogy majd kiadnak egy közleményt, oszt jó napot. De nem, volt hat-hét másodpercnyi morfondír, és csak aztán jött ki belőle.
A lábszagú magyar ugar, az jött ki, a tahósággal vegyes taplóság. Neki a homofóbiáról buzivicc jut először eszébe, s bár ettől megkímélt minket, annak fejtegetésétől nem, hogy a melegeket nem tekinti a politikai közösség részének, szavai ezt jelentik, nem mást.
Az a csend, hogy mindezt jól megfontolta, kétféle megoldást hagy, olyat, ami a más tárgyban elkövetett mondatait is magyarázza. A bunkóság vagy ösztönös, vagy tudatos. Ha az első igaz, azt kár tovább boncolgatni: a magyar miniszterelnök ilyen, és ekként is kell vele bánni. De ha mégis többet remélünk tőle, mint a sarki talponálló törzsvendégétől, akkor az a helyzet állt itt elő, hogy a miniszterelnök magának való szavazót a zsigeri magyarok között lát csak, a fennhangon buzizó, hangosan cigányozó és két pohár után dalolva zsidózó, befelé forduló, velejéig bizalmatlan, minden moderntől és evilágitól rettegő, frusztrált és kishitű, saját kudarcaiért másokat hibáztató Magyarországon. Hogy ez az egyik-Magyarország létezik, és hogy számossága is jelentős, annak bizonyságához elegendő kommenteket olvasni a neten, de legalább Bayer Zsoltot, aki szerint a miniszterelnöktől az lett volna a helyes válasz a homofóbia világnapján, hogy „leszarom”. Ha ez a hátország, nehéz lesz megfelelni neki, bunkóságban és ostobaságban erős versenytárs a Jobbik, ezért a versengésért pedig beláthatatlanul nagy árat fog fizetni az egész-Magyarország, minél tovább tart, annál nagyobbat.
Hogy addig valahogy túléljen a másik-Magyarország, ahhoz ma a bayerzsoltos módszer látszik a leghatékonyabbnak annak, aki teheti. „Leszarni”, ahogy ő mondta, le a kormányzati szintre emelt tahóságot, le ennek főképviselőjét, és tapsolni inkább a fiatal magyaroknak, akik kissé esetlenül vonulnak a vörös szőnyegen Cannes-ban, hogy aztán lenyűgözzék a világot filmjükkel, hallgatni, ahogy a rendező hol angolul, hol franciául válaszol okosan a nagyrabecsülésüket alig leplező külföldi újságíróknak. Magasról tenni erre a politikai posványra, és süvegelni, hogy Krasznahorkai Lászlónak ítélik az egyik legrangosabb díjat, amit író megkaphat, és hogy világraszóló irodalmi eseményt egy – amúgy cigány származású – magyar ember, Orsós László Jakab szervez New Yorkban. Becsülni, amit a magyarok tesznek hozzá a multikulturalizmushoz és befogadni azt, ami a multikulti hozzátesz ahhoz, ami a miénk, még ha tagadja is ezt a miniszterelnöknek látszó személy. Persze tudom én: Nemes Jeles László filmjének támogatása ellen itthon kampányolt a Jobbik, Krasznahorkai Berlinben él jó ideje és Orsós sem tűnik úgy, mint aki hazavágyik éppen. De az ő világuk, ez a másik-Magyarország tán mégis többségben van ebben az országban, én úgy hiszem. Hogy nem így látszik, annak oka, hogy míg az egyik-Magyarországnak már két párja és egy miniszterelnöke is van, a másik-Magyarország még mindig politikai képviseletre vár.
Ezt a csendet lenne ideje megtörni már.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
