Visszatért hát az élet a megszokott kerékvágásba, Orbán szólt a rádióban, na, most nem lennék Obama helyében. Egy kis mellébeszélés, némi sületlenségbe ojtott hazugság, máris kész az ítélet: a kitiltási ügy kezdi elveszíteni komolyságát, minden vele töltött perc időpazarlás, a dokumentum pedig, amiben az amerikai követség rögzítette, hányszor jelezte elégedetlenség konkrétan megnevezett korrupciógyanús ügyek miatt, nos, az az a bizonyos fecni. Ennyi, kérem, nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen tovább haladni. (És az üzenet célba is ért: a minap a 49-es villamoson az utassal ordibáló BKK-ellenőr már szitokszóként használta: amerikai…)
Elmerenghetünk azon, hogy mennyire, de mennyire unalmas már ez az előre megfontolt szándékból elkövetett hülyének nézés, de én most hallgatnék Orbánra mégis. Hagyjuk most egy kicsit a kitiltási ügyet. Már csak azért is, mert a kormánynak óriási mázlija van az erre a botrányra irányuló mindent elsöprő figyelemmel. Közben ugyanis megszűnt a kormányzás Magyarországon. Már amennyiben feltételezzük, hogy bármiféle kormányzásnak köze van az Országház falain kívül eső országhoz. Orbán Viktor kezdi elveszíteni a komolyságát, és emiatt több fronton igazi – nem túlzás – nemzeti katasztrófa van készülőben.
Az imént már citált rádióinterjúnak nem is a kitiltási üggyel kapcsolatos része szimptomatikus, hanem ez a mondat itt: „úgy számoltam, hogy ezermilliárd forintot fogok elvenni a bankoktól”. Fogok, értik?, fogok. (Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a magyar–finn után Dárdai Pál konzekvensen többes szám első személyben beszélt minden olyan döntésről, amit nyilvánvalóan ő maga hozott meg. Most egy ország szorít, hogy maradjon kapitány. Orbán meg…?) Nem először bukkan fel ez az első szám első személy a miniszterelnöki megnyilvánulásokban, de most, hogy ennek jegyében kezdődött el az ország feldúlása, már igazán elemzésre méltó, már amennyire ez szakirányú orvosi végzettség hiányában lehetséges. Úgy áll, hogy kormányzás címén három dolog történik Magyarországon éppen: gazdasági területfoglalás, a politikai ellenfélnek tekintett szereplők büntetése, harmadrészt Orbán Viktor otthonról hozott kisebbrendűségi érzésén nyugvó, a mai valóságtól teljességgel elrugaszkodott világképének megvalósítása.
A gazdasági területfoglalás tetten érhető az áruházláncok kiszorításai szándékában éppúgy, mint a készülő második trafiktörvényben vagy Orbán azon pénteki mondataiban, amelyekkel újabb bank állami felvásárlását jelentette be – felkészül Széles és Garancsi, nyilván. Ami a bosszúhadjáratot illeti, Lázár János pironkodás nélkül vallja be, hogy az RTL Klub azért kap pluszadót a pofájába, mert nem tetszik nekik a politizálós híradója. A nagy dohánycégeket veszteségbe taszító extrasarcról pedig bűzlik, hogy a kitiltási ügyre adott válasz, lévén szó amerikai vállalatokról és arról, hogy a kormány kedvenc dohánycége valahogy megússza ezt is. Hanem a valódi tragédia a kitiltási botrány árnyékában fájdalmasan kevéssé vitatott költségvetésből következik: a szociális kiadások súlyos megkurtításával, a segélyezés, benne a munkanélküli-segélyek eltörlésének szándékával, a zsákutcába vezető közmunka erőltetésével, a családi támogatások megnyesésével és a kitörés lehetőségét jelentő gimnáziumok elsorvasztásával ez a kormány le akar mondani másfél-két millió magyarról. Másfél-két millió szegény magyarról. Mindezt az érdemesekre és érdemtelenekre felosztott ország orbáni víziója alapján. Ebben a munkaalapúnak nevezett társadalomban rendes magyar ember reggel megeteti a jószágot, elmegy aztán a pályázati pénzből rendbe rakott műhelyébe dolgozni, este az otthon főzött pálinkával öblíti az enkezével töltött kolbászt a közszolgálati híradó alatt, míg az asszony a konyhában tüsténkedik, hogy enni adjon a helyi szakiskola fafaragó különórájáról hazatérő gyerekeknek, akire szép jövő vár a szomszédos város kormánypárti képviselőjének tulajdonában álló kösöntyűgyár futószalagja mellett. Mindenki más mehet külföldre, esetleg a polgármesteri hivatal elé közmunkáért sorba állni.
Hogy ilyen lesz-e ez az ország, az is nagyjából az egyes szám első személyen múlik. Hogy túllépnek-e ezen. Nem, nem Orbán, az reménytelen. Hanem például a maguk bajába fordult ellenzéki pártok azon a két, soron következő időközi választáson, ahol elvehetik a Fidesztől a kétharmados többséget. Ehhez a belső pártalkuk világán túlmutató, a kiábrándult jobboldali szavazóig is elérő jelöltekre van (lenne) szükség. De van dolga az egyes szám első személlyel az újra utcára szólított elégedetlen tömegnek is, hogy olyan ügyek védelmében is összegyűljenek és szót emeljenek, amelyek a felvonulókat nem érintik közvetlenül, de azokat nagyon is, akiknek összegyűléshez nincs elég erejük, szóemeléshez pedig nincs elég hangjuk. Amíg marad az egyes szám, addig marad az első személy.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
