Róluk messziről az látszik: könnyen viselik az életet. Jó állás mindkét szülőnek, szép jövő előtt álló gyerekek, nagypolgári lakás, keveset futott autó, széles baráti kör, havonta több színház, hetente mozi. Középosztály, annak is a felső szelete. Messziről úgy tűnik hát, gond egy szál se. Messziről.
Most árulják a lakást, feladják a munkát, köszönnek el egyenként a barátoktól. Pakolnak. Azt mondják, nem viselik a légkört, azt mondják, szorítja, fojtogatja őket. Nem, úgy konkrétan nem bántotta őket senki. Hallanak persze történeteket másokról, de ezért még nem számolnának fel egy biztos hátterű életet a bizonytalanért. Csak elegük lett abból, hogy két éve már sem otthon, sem társaságban nem tudnak másról beszélni. Csak hogy mégis mi lesz ebből, arról. Elmegy a hazájából, meg a szülei hazájából, meg a nagyszülei hazájából az ismerős család. Magyar zsidók. Zsidó magyarok.
Magyarországon érzik legerősebben a zsidók, hogy politikai fenyegetésre számíthatnak, nálunk fontolgatják legtöbben a kivándorlást – állapította meg a pénteken nyilvánosságra hozott európai felmérés. Nyolc országban kutatott az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége, ott, ahol az európai zsidóság túlnyomó többsége él. És miközben a fizikai atrocitások száma máshol sokkal magasabb, a veszélyérzet nálunk a legnagyobb. – A liberális véleményformálók hisztériakeltése a hazai zsidó közösségre is hatással van – íme, hát, azonnal megérkezett a magyarázat a kormányzati ülepben melegedő napilaptól, gondolatmankó békemeneteseknek. És ennek a mondatnak a hazug cinizmusa, szemellenzős érzéketlensége és nyilvánvaló politikai szándéka tényleg megmagyarázza a kutatás megdöbbentő eredményét. Hogy van mi elől menni.
Lehet-e nagyobb szégyene egy országnak, mint hogy polgárai félnek benne élni? Lehet-e ennél nagyobb gyalázata egy kormánynak? Persze elszámolni most is van mivel, az antiszemita szavakra és tettekre rendszerint születik egy kormányzati közlemény, súlyosabb esetben néhány megnyugtatónak szánt miniszterelnöki mondat. Ennyi. Aztán minden megy tovább, ahogy szokott. És nálunk úgy szokott, hogy politikai beszédeket a katonai szótárakból írnak. Úgy szokott, hogy állandósul a háborúskodás, harcolunk kívül és harcolunk belül. Úgy szokott, hogy aki nem tart a nyájjal, annak megkérdőjeleztetik hazaszeretetét, vitatott lesz magyarsága, becsülete, mindene. Nálunk úgy szokott, hogy a kormánypárt a vészkorszak idejéből keresi történelmi idoljait. Úgy szokott, hogy a nyíltan antiszemita szélsőjobb szavazataira ácsingóznak, ezért két közlemény között a förtelmes gyalázkodásra legtöbbször félrefordított fej csak a reakció. Úgy szokott, hogy szítják, csak szítják a gyűlöletet, táplálják az indulatot, hogy szakad szanaszét bele az ország, minekutána a zsidó, meg a cigány, meg a buzi már elmaradhatatlan jelző minden veretes káromkodásban. Így szokott.
Nem csak a magyar zsidóság ügye ez, persze. Nem is jó szó a félelem, amivel néhány lap leírta ennek a kutatásnak az eredményét. A szorongás illik tán jobban ide, az lett itt általános közérzület. A félelem tartama behatárolt, a szorongásnak viszont nem konkrét veszély a forrása, olyan fenyegetettségérzés ez, amely ellehetetleníti az alkalmazkodást. A szorongó szenved. Ahol küzdelem a megélhetés, ahol veszély a lecsúszás, ott a szorongás, hangozzék bár kegyetlenül, de magától értetődő. Sok millióan élnek így ebben az országban. De már többről, másról van szó. Újságíróknak, nem csak ennél a lapnál, hétköznapi élménye, hogy alig akad, aki meri vállalni a véleményét. Hogy mitől tart, arra a legtöbb nem tud konkrétan válaszolni. Bármi megtörténhet, legfeljebb ennyit. Mert tudják, hiszen ezt tapasztalják, hogy az állam befolyásától függetlenül már alig létezik valami, az állam pedig az erő kultuszában tobzódik, ezért nyúl keze az eltévelyedők után. Az össznemzeti szorongás magyarázza Orbán Viktor politikai sikereit is: aki az állandó változástól, a versenytől, a kinyíló világtól, vagyis a valóságtól magától szorong, annak Orbán és világa ad ma megnyugvást. Mert ad bűnbakokat, amelyek felmentenek a saját felelősség alól, ad végletekig leegyszerűsítő világmagyarázatokat, amelyek felmentenek a megértés küzdelme alól, és ad, mindig ad gyűlölni és harcolni valót.
De van, ami megkülönbözteti a magyar zsidóságot minden más szorongótól. Az a kérdés, ami az egyszer már megélt tragikus történelmi tapasztalatból fakad: hogy mégis mi lesz ebből?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
