Tolongtak az egyetemi előadóban a diákok, dühösek, ahogy az egy huszonéveshez illik, akár egy tüntetésen, úgy fogadták Pető Pétert, a Népszabadság jelenlegi – jelenlegi? de suta ez a szó már – és egykori főszerkesztő-helyettesét, Tamás Ervint. Zavarba is jöttek tőle ők ketten, nincsenek ehhez szokva, hogyan is lennének, a legyilkolt áldozat szerepébe beleszokni nem lehet. A fiataloktól, akik eljöttek meghallgatni őket, jogos a hevület: tán először adatott életükben, hogy történelmet nézhettek élőben. Mert ez itt az, Magyarország elrablásának, leigázásának, megalázásának története, az egyik fejezetben, a sajtószabadságról szólóban lesz kiemelt, vastag feketével szedett dátum október 8-a. A Népszabadság elhallgattatásának napja.
Iszonyú nehezen jönnek nekem is a mondatok, ha a Népszabadság meggyilkolásáról kell írni. Pedig már olyan flottul tudok fölháborodni, rutinja lesz előbb-utóbb az embernek, hogy mondatokba öntse, vége a világnak. Hogy aztán a következő héten ideírja megint: mindig van lejjebb. Volt már, hogy megrázott, megdöbbentett, személyesen is érintett az éppen aktuális botrány, az a heti gyalázat, ami rendszerint kimossa az emlékezetből az előzőt. De a Népszabadság ügye, az más nekem.
Én is népszabis vagyok, ott nőttem fel, amit tudok az újságírásról, azt abban a szerkesztőségben tanultam. Vagyunk ezzel így páran, a népszabisok, akik egykor voltunk, és azok is maradtunk. Akik hallottunk még történeteket a sorok között írás művészetéről. Meg arról, hogy a rendszerváltozás utáni időkben mindig maradt üres szék a népszabadságosok mellett a sajtótájékoztatókon – aztán a számkivetettségből alig egy-két év alatt tekintély lett, a stigmából tisztelet. Ott voltam, amikor Orbán Viktor elnézést kért a főszerkesztőtől azért, ahogyan Simicska Lajos beszélt az újságíróval a székházügy föltárása után, és azt is oda írta meg Bayer Zsolt – igen, az – a Fideszről, hogy „Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón. Meg a titok is egyre több lett, s a titkok számának emelkedésével párhuzamosan sűrűsödtek a fontos arcú fószerek, akikkel nem lehetett emberi szavakat váltani nőről, kajáról, piáról”. Az online világgal való kínlódásból kifelé evickélve mostanra újra összeállt ott egy nagy csapat, nagy ügyekkel, nagy hittel, nagy tehetséggel. Meg vannak mentve, magukat mentették meg, minőséggel és szellemmel, hiába a sok pletyka a lap körül ólálkodó miniszterelnöki szintű strómanokról, olyan nem lehet, hogy Népszabadság ne legyen – ezt gondoltam, meg azt, hogy ezt nem merik megtenni. Megmerték. Elfelejtettem megint, hogy ez itt már rég Kolumbia-alsó, azzá tették, és hogy a titkok számának emelkedésével párhuzamosan egyre csak sűrűsödnek a fontos arcú fószerek, jönnek számolatlanul, akikkel nemhogy beszélgetni nem lehet, de akiknek mársemmi sem számít, mert megtesznek bármit pénzért, hatalomért. És meg is tehetik. Bárkivel. Hogy a lap beszántásának nem az üzlethez, hanem a politikához van köze, azt maga az aljas eljárás is bizonyítja. Hogy ezért a hatalom, végső soron Orbán Viktor a felelős, az is világos. Hogy a helikopteres Rogánról közölt leleplezés, avagy Matolcsy józan ésszel alig felfogható botránysorozatának minőségi feltárása hívta- e elő ezt a politikai akaratot, az mindegy már. Azt se gondolom, hogy a Népszabadság kiradírozása a sajtószabadság legvégét jelentené, csak azt, hogy megint tettek egy nagy lépést abba az irányba, Putyin Oroszországa és Erdogan Törökországa felé. Nem az tehát a kérdés, van-e tovább a Népszabadságnak – nincs –, hanem annak kell lennie: hogyan tovább Népszabadság nélkül?
A képlet végül is egyszerű. Egy lap bevételei két forrásból származnak, a hirdetésekből és az olvasóktól. Ami az előbbit illeti, a magyar sajtópiacon nincs – ott sincs – piacgazdaság. A reklámtortán rajta tehénkedik az állam, nem is csak a maga közvetlen, közpénzből fizetett hirdetéseivel, hanem a feketelistáival, a neki kiszolgáltatott gazdasági szereplők zsarolásával, csókos ügynökségeivel: lopott pénzből épül a jobboldali sajtóbirodalom, nem másból. Ebből ellenzéki közéleti lapoknak nem jut, s jobb is így, hogy nem. De van piacgazdaság a lapárbevétel tekintetében: az olvasó azért fizet, ami őt érdekli, amiben neki való szellemet, hozzá illő minőséget lát. Nekünk, akik maradtunk, most azt érdemes megérteni a Népszabadság megpuccsolásából, hogy semmi nem maradhat a régiben. Nem a hangvételen vagy értékeinken kell változtatni, dehogy, sőt, hanem azon, hogy gazdaságilag is fenntartható módon legyünk képesek helyet adni a felület nélkül maradt újságíróknak. De még inkább azért kell változni, mert a Népszabadság megszüntetése egy kitüntetett, ám gyorsan múló pillanatot teremtett, amivel élni nem is csak magunk miatt, hanem – bármily pátoszos, igaz – Magyarország miatt kell.
Úgy van kicsit a közvélemény felháborodott része a Népszabadsággal, ahogyan Nádas Péter írta Esterházy Péterről: többen szerették, mint ahányan olvasták. Aligha tévedek nagyot, ha feltételezem: azok a fiatalok, akik hangosan és dühösen álltak ki az egyetemi auditóriumban a lap vezetői mellett, életükben nem vették a kezükbe a kinyomtatott Népszabadságot, és valószínűleg más lapot is csak nagy ritkán. Lehet, most már bánják, lehet, most már kezükbe vennék, lehet, hogy sokan vannak így. Ha őket képesek vagyunk olvasóvá tenni, akkor a Népszabadság története folytatódik. Ha nem, akkor az, ami a Népszabadsággal történt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
