Gál J. Zoltán: A mi drámánk

Az ifjúsági regényeivel világhírűvé lett dán Janne Teller műve ez, még 2001-ben írta az eredetit, Ha háború lenne Skandináviában, ezzel a címmel. Azért fogott bele, mert – idézet a magyar kiadás utószavából –: „ez idő tájt a menekültekről szóló dán társadalmi közbeszédben látszólag mindenki megfeledkezett az európai, sőt keresztény etika két legfontosabb alapelvéről, nevezetesen, hogy »minden ember egyenlőnek teremtetett« és »ne tedd embertársadnak azt, amit nem kívánsz magadnak«”. Aztán úgy alakult, látjuk, hogy a menekültügy elérkezett oda is, ahol eddig csak a híradókból volt ismert, és, látjuk ezt is, mindenhol máshol is elfeledkeznek alapelvekről, emberségről, keresztényi etikáról. Ezért Teller átdolgozta esszéjét, új címet adott neki, ezt: Ha háború lenne nálunk. A művet arra az országra szabja, ahol kiadják, de a lényeg ugyanaz: mi lenne, ha minden fordítva lenne? Mi lenne, ha Európában dúlnának háborúk, és a Közel-Kelet lenne a biztonságos hely a világon? A magyar kiadás története szerint a diktátor az Európai Unió összeomlása után meghirdeti a „Tengerpartot Magyarországnak!” politikai programját, szlovén területért háborúba keveredik Ausztriával, így elő is áll a helyzet: menekülni kell Magyarországról. Főhősünk, az iskoláskorú magyar fiú Egyiptomban talál menedéket, közben elvesznek barátai, családja, az álmai, a gyökerei, mindene.

Fontos, most és nekünk fontos Janne Teller kérdése: mi lenne, ha minden fordítva lenne? Mi lenne, ha nem a kamion rendszáma lenne magyar, hanem azok, akik hetvenegyen megfulladtak benne? Mi lenne, ha ismerőseink lennének, ha tudnánk a nevüket, ha láttuk volna már az arcukat? A Fidesz persze, megint híján bárminek, aminek köze van a humánumhoz, az Európai Uniót kárhoztatja a hetvenegy ember tragikus haláláért. Mert nekik ez is csak ennyi: politika. De miért is lenne több, miért lenne más, ha működik, ha bejön nekik, ha ennyi pont elég ebben az országban? Elég ahhoz, hogy megállítsák a Jobbik erősödését, elég a Fidesz-tábor összerendezéséhez, elég lehet a következő választási győzelemhez is, mert elég ahhoz, hogy az erős állam és az erős vezető szerepében lehessen tetszelegni ebben a gyűlölettől, megosztottságtól ölelt kis országban. És ha fordítva lenne? Mi lenne, ha nem ennek a populizmusba tespedt, mindent a kommunikációnak alárendelő kormánynak kellene kezelnie a menekültválságot? Mit tenne az ellenzék? Építene-e kerítést, vagy az arra elköltött pénzt odaadná inkább a civileknek, akik annyi emberséget biztosítanak a menekültek számára, amennyi erejükből kitelik? Most ezeknek a kérdéseknek azért nincs helyük, mert a menekültkrízis nem is csak eljelentéktelenítette, hanem lényegében megszüntette az ellenzéket Magyarországon.

Szükséges is ez ahhoz, hogy ne vegyük észre a lényeget. Azt nevezetesen, hogy a magyar állam a menekültkérdés kezelésében nemhogy nem erős, de egyenesen összeomlott. Háromféle világos állami feladat lenne ugyanis. Az egyik a humánum biztosítása, ahogy arra a nálunk szerencsésebb országok vezetői, például Angela Merkel nem győzi felhívni a figyelmet: emberekről, az ő életükről van itt szó. E tekintetben a magyar állam tudatosan levonult a terepről, és a menekültek mellett már az őket segítő civileket sem átallja démonizálni. A másik állami feladat a rend biztosítása lenne, mert tetszik vagy sem, a válság rendészeti feladat (is). Ehhez képest a bevándorlási hivatal képtelen végezni a dolgát, nem tudjuk, hányan vannak itt, hányan mentek már el innen, a súlyos milliárdokból épülő kerítés csak arra jó, hogy felsértse a gyerekek hátát, a határra tizenéves rendészeti szakközépiskolásokat vezényelnek, és miközben a honvédség bevetésének ötletével akarják túlharsogni a Jobbikot, ezzel olyan alkotmányjogi csapdába manőverezték magukat, amiből még a szükségállapot bevezetésének abszurdja is kijöhet. A harmadik állami feladat a nemzetközi együttműködés, nagyjából annak jegyében, amit az osztrák kancellár mondott a héten, hogy tudniillik „ez nem osztrák krízis, nem olasz, francia, görög vagy magyar, hanem európai válság, aminek megoldása is csak közös európai válasz lehet”. Ehhez képest nekünk már sikerült összevesznünk mindenkivel, egyedüliként maradunk ki az európai megoldáskeresésből, a balkáni helyzet kezelésére összehívott csúcstalálkozóra már meg sem hívják a magyar miniszterelnököt, miért tennék, amikor ő a menekültügyben az egyszer már jól bevált Európa-ellenes retorikáját tölti újra. Az, hogy az Európai Unió megint csak nehézkesnek tűnik, nem mentség arra, hogy a kormány ebben a válságban is csak elszigeteli Magyarországot.

Ha tehát a helyzetből kivonjuk Habony Árpádot és Finkelsteint, akkor mégiscsak az marad, hogy a magyar kormány nem a megoldás felé vitte, hanem csak fokozta az amúgy is nagyon nagy bajt. Tudom: mélyebb, összetettebb a válság annál, minthogy bárkinek tarsolyában lenne a mindent vivő megoldás, ezt még Orbán Viktortól sem várom és belátom, hibáztunk mi is, a teljes ellenzékkel együtt, amikor hónapokkal ezelőtt még azt hittük, Magyarország számára nem jelent különösebb megterhelést a menekültáradat. De az, hogy a kormány nem is érdekelt a megoldásban, hanem mindent alárendel a hatalmi szempontú kommunikációs megfontolásoknak, már nem tartható tovább. Nem engedi a válság súlyossága. Nem engedi az osztrák autópályán holtan talált 71 ember drámája. Mert ez már nemcsak egy hír a tévéből, hanem a miénk. A mi drámánk.

Lehet, a belátáshoz tényleg elég lenne csak feltenni a kérdést: mi lenne, ha minden fordítva lenne? „Gondoljunk csak bele, ha egy napon mégis rosszra fordul a sorsunk, nem nyújtana-e vigaszt a gondolat, hogy… valaha – amikor még biztonságban voltunk – mi magunk is hozzájárultunk az emberi civilizáció alapvető értékeinek megőrzéséhez?” (Janne Teller: Ha háború lenne nálunk)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!