Ezt azért elmesélhették volna korábban is. Mert mégiscsak releváns, hogy ne mondjam, sorsfordító kérdés az ilyen: megválasztana-e miniszterelnöknek olyan embert, aki a családja utolsó megmaradt pénzét „itt a piros, hol a piros?” játékon játszotta el?

Hogy Orbán Viktor ilyen csúfságot követett el egykoron, azt felesége volt kedves belehelyeskedni a bulvársajtóba, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy az elmúlt hónapok megpróbáltatásai után kidomborodjék végre a kormányfő úgynevezett emberi oldala. Szerintem azonban erről a humánfaktorról többet árult el a miniszterelnök minap Miskolcon, mikor is valamiféle súlyos félreértés okán – más magyarázatom nincs – válaszolt a sajtó kérdéseire. Ennek kapcsán kiderült róla, hogy nem tudja, hány embernek kell elhagynia az otthonát Miskolcon a stadion építése miatt, arról sincs fogalma, mennyit keres a kaszinóinak adott adókedvezményekből Andy Vajna, de igazán nagy karriert azok a mondatai futottak be, miszerint nem tudja, ki a tanácsadója neki. Habony Árpádhoz fűződő viszonyát próbálta magyarázni így, illetve dehogy magyarázta, egyszerűen letagadta évtizedes férfibarátságát „az ilyen nevű emberrel”. Nem akarom én ezt a Habonyt sajnáltatni, rosszul is állna neki is, nekem is, de ennél azért mégiscsak többet érdemelne Orbántól, nem?

Orbán Viktor megszámlálhatatlan hazugságának, ferdítésének és féligazságának eddig látszott valamiféle hasznosulása. Afféle gondolatmankót jelentettek a híveknek, azoknak, akik a valóság értelmezését a tények helyett vezérükre bízták. Megmondta, hát úgy van, nyilván. De ennek a habonyos hazugságnak vajon mi értelme? Akad ebben az országban, akár a rajongók között is, aki annyi fotó, annyi sok elkapott közös pillanat után elhiszi Orbánnak, hogy neki nincs köze az ilyen nevű emberhez? Itt már, kérem, a hazugságok sem a régiek, mi marad nekünk, szegény magyaroknak? És még az akolmeleg is elillanni látszik: Orbán eddig mindig megvédte az övéit, most meg csak úgy nonsalansz tagadta meg egyik legközelebbi katonáját.

Mire számíthatnak hát azok a jobboldali értelmiségiek, akik hosszú, hipnotikus álmukból felébredvén újabban egyre nagyobb számban csodálkoznak rá, hogy, khm, mondjuk így, nem mennek túl fényesen a dolgok ebben az országban? Miközben nem vitatnám el jogukat a kijózanodáshoz, két visszavisszatérő tévedésükre világít rá a varázstalanodott miniszterelnök előszüremkedő emberi oldala. Az egyik tévedés, hogy még mindig hiszik, Orbán képes a megújulásra. Ez a tévhit abból a feltételezésből táplálkozik, hogy a Fidesz és a kormány gondjait Orbánon kívül álló tényezők, akaratával nem egyező események és tőle független szereplők okozzák. Ez a félreértés vezet a másik súlyos tévedéshez, miszerint a Fidesz és a kormány bajainak forrása az új undokok urizálása, pökhendi viselkedése, a „nagy mellényt”, ahogy a nyilvánosságba visszatért G. Fodor Gábor nyilatkozta a héten, azt kell csak levetni. Minden más bú és bánat, miként a kormányzati agytröszt megmondó embere kifejtette, a kormányzás természetéből fakad, abból, hogy a kampányüzemmód „dinamikája” helyébe a kormányzás „struktúrája” lépett.

Súlyos tévedés ez. A Fidesz bukását ugyanis nem Habony szűk zakója, Lázár macsó dumája vagy Rogán magától növekvő lakása okozza (majd) elsősorban. Ezek, bár kétségkívül idegesítőek, mégsem okok, hanem következmények, márpedig annak a bizonyos struktúrának a következményei.

Mert most, a második ciklus elején, az elmúltnyolcévezés szavatosságának lejártával válik világossá, hogy a kormányzati struktúra alkalmatlan az ország ügyeinek intézésére, nopláne nagy kérdések megoldására. Ezt a struktúrát Orbán enkezével szabta magára, lényege a központosítás: minden érdemi döntés a miniszterelnök környezetében születhet csak. Csakhogy a miniszterelnök politikai innovációs képességéről, víziójáról napra nap kiderül, hogy kampányüzemmódban még úgy-ahogy működik, de a kormányzáshoz édeskevés. Szép példája ennek, ahogy Orbán megpróbál kievickélni a válságából: autópályát ígérget szerte e hazában, pedig az már Medgyessy kezében sem volt igazi wunderwaffe, és annak is tizenéve már.

Ennyi telik már csak tőle. Meg hát az – és most hadd ne keressek erre jelzőt –, hogy miközben a világ döbbenten nézi, ahogy menekültek, köztük rengeteg gyerek holttestét sodorja partra a víz Európában, Orbán nemzeti konzultáció keretében akarja megvitatni, munkatáborba kell-e zárni minden ide tévedő idegent. A régi lemez forog újra és újra, a szottyos indulatokra építő meg a nagy magyar reménytelenséggel visszaélő politika, miközben itt tornyosulnak előttünk a valódi képességet, igazi társadalmi víziót igénylő, megoldatlan ügyek. Kérdezzék csak meg az újra utcára vonuló diákokat meg a feketében demonstráló nővéreket, nekik mit hozott ez a bizonyos struktúra, a hol egymásnak ellentmondó, hol elmaradó vagy késve meghozott kormányzati döntések sora.

Az újsütetű jobboldali kritikusok akkor segítenek majd ennek az országnak, ha arra is ráébrednek, hogy megoldást Orbántól nem várhatnak már, hiszen ő maga a probléma. A felismerés tán még azelőtt megszületik, mielőtt nagy zavarában komolyabb tétben kezdene játszani az „itt a piros, hol a piros?”-on.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!