Egy ötlet lehet jó már pusztán attól is, hogy per pillanat nincs jobb nála. A magyar ellenzék számára az előválasztás ilyen.
Néhány éve az olasz baloldalt mozdította ki tetszhalotti dermedtségből, mostanság meg a francia jobboldal kezd kijjebb evickélni általa a szélről jövő szorításból. Az előválasztás tehát működő politikai technológia Európában is, nem csak Amerikában, pont olyanoknak való, mint a magyar, demokrata oldali ellenzék. Olyanoknak, akik maguktól nem jelentenek megoldást.
Másfél éve annak, hogy végiggondolt koncepciót mutattak be az előválasztásról a magyar közvéleménynek, de leginkább az ellenzéknek. Készítői, a Republikon Intézet szakértői, már szóltak akkor is, hogy ha a gondolat netán megfoganna, hamar neki kell veselkedni a szervezésnek, 2017-re készen kell állnia mindennek. Persze-persze, mondták erre az érintettek, de az azért lerítt róluk, többségükről, hogy nem igazán fűlik hozzá a foguk. Nem is történt az ég egyadta világon semmi. Hacsak azt nem tekintjük valaminek, hogy az ellenzék a másfél évvel ezelőttinél is rosszabb helyzetbe került, pártjaik, politikusaik az ingerküszöb alatt töltik idejük nagy részét. Így aztán az ellenzékkel kapcsolatban a legizgalmasabb kérdéssé az lett, hogy melyikük készül 2018 helyett 2022-re, melyikük meg már 2026-ra. Választóik tömege is kezd felhagyni minden reménnyel, hiszen pont azt látja tőlük most is, amit 2014-ben már egyszer végignézett. És nem is téved senki, ha vélelmezi: az ismét csak füstös szobák mélyén formálódó együttműködési alkuknak a következménye is ugyanaz lesz, mint a legutóbbi választáson volt. Ha minden így marad, akkor egy MSZP–DK, illetve egy Együtt–Párbeszéd (és mások) közös listára lehet készülni, vagyis a Jobbikkal és az LMP-vel együtt négyen küzdenének a kormányváltó szavazókért. Orbán Viktor pedig nyugodtan köpködheti a szotyolát a házi stadionjában, hiszen ebből elvileg és matematikailag sem jön ki más, csakis a miniszterelnök régi jó barátja és legfőbb szövetségese: a status quo.
Lehet, hogy erre – a lássuk be, nem túl bonyolult – összefüggésre döbbent rá a héten az MSZP, de lehet, hogy csak egy másikra, miszerint az esélytelenek nyugalmával eltöltött minden perc Gyurcsány Ferenc befolyását növeli a baloldali bázison – mindenesetre váratlanul magukra vették az előválasztás ötletét. Akkor tehát megmozdul valami a baloldalon végre, jöhetnek új arcok, értelmes viták, személyi és tartalmi alternatíva a Fidesz egyeduralmával szemben? Lehetne így is, csakhogy úgy biztosan nem fog menni, ahogyan azt az MSZP előválasztási javaslata tartalmazza.
Az MSZP bezárná az előválasztást a pártok világába, miközben annak lényege éppen az lenne, hogy a szavazók és a jelöltek számára is kinyíljék a bemerevedett baloldali-liberális oldal. A szocialistákon, és talán a DK-n kívül szinte mindenki mást kizárna a versengésből az előírás, hogy csak olyan szervezet méretheti meg magát, amely mind a 106 körzetben tud jelöltet állítani, és ezt a bezárkózást szolgálja a túl magasnak tűnő 500 ajánlás összegyűjtésének elvárása is. Pártok nélkül nem lehet, nem is szabad előválasztást tartani, ám kizárólag a pártok körében lebonyolítani azt, végzetes hiba lenne. Miért ne mérethetné meg az egyéni körzetekben magát civilként akárki, hiszen ha a pártok ennyire biztosak a dolgukban, helyi beágyazottságukban, mozgósítási képességükben, akkor elvben nincs félnivalójuk.
De csak elvben, mert az előválasztás egyik lényeges hozadéka éppen az eddig nem ismert politikusi egyéniségek megjelenése lenne. Ha ilyenekkel az ellenzéki pártok rendelkeznének, már ismernénk őket. De lehet, hogy csak nekem nem jut eszembe egy se. És ebben a – ki tudja, miért – héten nyilvánosságra hozott szocialista budapesti jelöltlista sem segített. Lehet kipróbáltnak, de lehet elhasználtnak is mondani a névsort, mindenesetre a nevek igen kevés átjárást tesznek lehetővé más ellenzéki pártok szavazói számára – pedig épp most derült ki a friss közvélemény-kutatásunkból (lásd itt), hogy ellenzéki együttműködéssel elhódítható lenne a Fidesztől Budapest.
Az előválasztás ellenzői ma leginkább két dologtól tartanak. Elsősorban attól, hogy az ellenzék által szervezett folyamatot a Fidesz könnyedén meghekkelné, manipulálná. Ez jogos aggodalom. De vajon nem tenné-e ugyanezt minden más ellenzéki kezdeményezéssel? Nem eleve ezzel a tudattal kell készülni amúgy is a soron következő választásra? Ugye, hogy ugye. A másik félelem abból táplálkozik, hogy az előválasztások a higgadt, érvelő politizálás helyett, mint Amerikában, itt is az ilyen Trump-féle populistáknak kedvezne. Ez is lehet igaz, bár Franciaországban a szürkesége miatt gyakran cikizett Fillon épp most győzte a visszafogottsággal nem vádolható Sarkozyt. Trump pedig, ugyebár, mégiscsak egy győztes jelölt, ilyenből pedig elég kevés jutott eddig a baloldalnak. Tán éppen azért sem, mert nem ismerték fel azt, amit Trump (és társai, például Orbán) igen: megváltozott a politika nyelve, a programalapú politizálásnak egy időre befellegzett, a közéletet ki kell szabadítani az elitek fogságából.
Az már az előválasztás ötletének születésekor látszott, hogy a megvalósítás komoly belátást, bölcsességet, hogy ne mondjam, lemondást kíván az ellenzék pártjaitól és politikusaitól. Sokat kockáztatnának, kétségtelen, de biztosan nem többet, mint azok a választóik, akik a kormánnyal szembeni kiállással gyakran egzisztenciájukat, saját és gyerekeik életlehetőségeit teszik kockára. Szóval, a pozícióféltő taktikázás helyett az elszánás lenne indokolt, még ha egy előválasztás át is rendezhetne mindent, ami ma az ellenzéki oldalon van. Hiszen ennél jobb ötlet nincs is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
