Gál J. Zoltán: Asztalnál

Véleményformáló vagy akár átformáló nagy beszélgetések színhelye ez a politikától megvert családokban, és minekutána alig van, akit ne vert volna, hát adott a téma, a második pohár bor után biztosan. Veszélyes hely, mondom, politizáló embernek mindenképpen az, mert ilyenkor a hitek meg a vélelmek helyett szembe jön a valóság a vidéki rokonok, a régen nem látott nagybácsik és nagynénik személyében. Ők meg csak mondják majd, persze, hiszen olyan ritkán mondhatják. Ha mesélnek a hétköznapi küszködéseik történetéről, akkor abból a hírfolyamon túli Magyarország sejlik fel, ha meg netán gondtalan, boldog és gazdag életükről tartanak beszámolót, akkor meg együtt örülhetünk velük, hogy bekerült a családi vállalkozás a Közgép alvállalkozói körébe.

Jó ismerős meséli, hogy ő már hetek óta készül a vacsorára. Nem a halászlével, abban már évtizedes a rutinja, hanem számokkal meg tényekkel, táblázatokat gyárt, grafikonokat rajzol, cikkeket nyomtat, véleményeket magol estelente. Jön az após a vidéki nagyvárosból, legutóbb akkor köszönt be hozzájuk, mikor az októberi békemenetre hozta fel őt a bérelt busz. Látom, fiam, itt a fővárosban is berobbantak a beruházások, megérte lenyomni az uniót – ez volt a köszönést követő második mondata neki, de sietett, így nem volt ideje végighallgatni a közgazdász vej okfejtését arról, hogy ennek a fene nagy robbanásnak az árát éppen a legyőzött unió állja. De majd most, kész prezentációm van neki – mondja az ismerős, még a feleségével is összeveszett miatta, félti az asszony a családi asztal békéjét, meg félti az urát is, hogy nem megy semmire a megdelejezett apjával, aztán csak ül majd összetörten szilveszterig. Igaza is van, én sem vállaltam, hogy átfutom neki barátságból az előre megírt vitaindító beszédét, hagyja a fenébe a meggyőzést, győzködtem én, mert ha sikerül is neki, mit válaszol arra a kérdésre, hogy ha ezekre nem, akkor meg kire? Elgondolkodott, úgy tűnt nekem, de felelni nem tudott, hogy is tudott volna.

Hanem azon érdemes eltűnődni, vajon mi lehet az az ügy, ami odafurakszik a magyar asztalok többségére ezen a karácsonyi estén. Elköltöttek pár milliárdnyi adóforintot, hogy a rezsicsökkentés legyen az meg a jobban teljesítés, de ezekben nincs elég muníció a komótos borozáshoz, azt hiszem. A botrányokról, azokról lehetne hosszan beszélni, eleinte halk rosszallással, aztán az idő múlásával már hangosan, vöröslő fejjel, de itt is baj van a munícióval. Hogy túl sok, befogadhatatlan mennyiségű, az. Én például már arra sem emlékszem, min háborodtam fel tegnap. Annyi felháborodni való jutott mára is. És jut bőven holnapra is belőle, tudom, mert évek óta így megy már. Annyiszor mondtuk, hogy nem, ez már nem lehet, meg hogy nem, ennél már nincs lejjebb, de aztán kiderült, hogy lehet, mindent lehet itt, és hogy a mélypont se ott van, ahol látszott, nem is mondjuk már egy ideje, csak legyintünk, beletörődünk, hozzászokunk, belesimulunk, idomulunk – pont úgy, ahogy elvárják tőlünk, ahogy érdekük nekik.

Nálunk szenteste a gyerekekről beszélünk majd biztosan. Mindig róluk, persze, de most másként kicsit. A nagyobbik a középiskola előtt, a kicsi jövőre lesz iskolás. A szabad, nyitott és sokszínű magyar iskolát pedig, ahová eddig a nagy járt és ahová a kisebbet szántuk, komoly veszély fenyegeti. Túlféljük, lehet, de janicsárképzőbe meg nem adjuk, ezekre az új undokokra rá nem bízzuk, szóval kell a rokoni jó tanács, hogy mi legyen velük. Hogyan is volt a nagybácsi gyerekkorában, amikor a szülei fordították és nyomtatták a régi tankönyveket, hogy történelmet is tanulhassanak a gyerekek, ne csak propagandát? Meséljen csak újra azokról a nagyszobában tartott egyetemi előadásokról, amelyeknek híre szájról szájra járt akkoriban. Hogy is volt, amikor a kirúgott tanárt fogadták fel mellé, és igaz-e, hogy ma is csak abból él, amit tőle tanult? És megvannak-e még a jegyzetei?

Történeteket hallgatunk majd és tanulunk letűnt időkről, túlélni, kibekkelni tanuljuk ezt a mostanit. Lehet-e szebbet kívánni karácsony estére?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!